Nagy-nagy rémek űztek,
már mindent bejártam:
végső menedéknek
Istennél megálltam.
S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vért lett,
gond meg nem találhat,
baj hozzám nem érhet,
mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
nekem menedékem,
végső menedékem!
Míg örömben jártam,
nem leltem meg Istent.
Rá csak most találtam,
hogy elveszték mindent.
Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények.
„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?
Merengés, ó, merengés, oly írral telt szelence,
Minővel látni kenték szemük varázsló vének,
Hogy szirtek rejtett kincsét előttük megjelentse,
Ó, mért mutatsz megint fényt a lélek bús szemének?
Merengés, ó, merengés, hisz hazugok a fények,
S mint sós lehű lagúnán a cifra, vén Velence,
Csak ringasz renyhe tükrén a könnyek tengerének –
A tétlen búsulótól elfordul a szerencse,
És meg nem könyörülnek órajta semmi mélyek,
Sem fenn az égi szférák őnéki nem zenélnek…
Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.
Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.
Mikor azután ötven lettem,
– de csak negyvenkilencet mondtam –,
ma már tudom, – én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.
És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek…
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.
Mindegy volt már, hogy meddig élek,
– sorsom a messzi csillagokban, –
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.
Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.
Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Vasárnap csöndje
sutyorog köröttem.
Föl keljek?
Ne keljek?
oly messziről jöttem
az álmok ködéből,
hol szárnyaim nőttek,
és neki vágtam
az örvénylő levegőnek.
Mi mindent álmodtam!
Már szinte elfeledtem,
csak úsztam a levegőben
ez maradt meg bennem,
oly könnyen repültem,
szinte testetlen voltam,
hol merre lebegtem?
Tán’ éppen a holdban.
A földre lenéztem;
kék csillagot láttam,
különös álmokat
álmodom mostanában.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
A végtelenben nincs végállomás,
csak szüntelen keringés, vágtatás.
Kergetik egymást csillagrendszerek,
ölik egymást állatok, emberek.
E bolygón itt, hol élet sarjadott,
s az értelemnek is megvirradott.
Nekünk a föld is végtelen határ,
fejünk fölött az ég, a csillagár,
s a nap, e vonzó óriás anya,
létezésünk éltető mosolya.
Tőle lettünk, testéből lökte ki földünket,
és most vonzza, görgeti maga körül,
s a légkör paplanát ráterítette,
nappalt és éjszakát adott neki.
S tengert, hogy hűtse őt…
s mindig újhodó erőt.
Hogy más bolygón is létezik tudat?
Ez az, amit szüntelen kutat a tudomány,
e földi szomjúság,
és egyre tágul előttünk a világ…
már mérhetetlen távokba vész…
se vége… hossza… csoda az egész!
De honnan… mióta… meddig?
– kérdezem!
Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
születés… halál?!
Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
ostoba költő, ki a földön se lát…
és nem érti a kibernetikát.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
megtisztulni a földi portól,
és minden rosszat elfeledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki, aki nem hallja, és nem érti.
Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel, sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.
A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.
Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták, földi holdak
műszerei beléd hatolnak…
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.
De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene…
mintha ez is… ez is… keringene!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekerén kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.
A derekaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.
Hanyattfekszem s az űrbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derekaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.
És mily csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy – magától…
A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
Az örök szénás-szekeren pihenni.
Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet…
S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet.
Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,
a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már, – s itt volna már a végem?
I
Olvasó, ha fennakadsz, hogy
Könyvem címe “Őszikék”,
Tudd meg: e néven virágok
Vannak ősszel, és – csibék.
Ha virágok: a deres fű
Hantját szépen színezik;
Ha csibék: ez is megjárja,
Ki olyanra éhezik.
A virágnak nincs illatja,
Ha megcsapta őszi dér;
De csibének húsa, vére –
S a konyhában többet ér.
(1877 aug. 13)
II
Amit én a zugba jegyzék,
Nem hagy bennem mély nyomot,
De enyhültem, hogy kiöntém,
Amikor fájt és nyomott.
Isten látja, az enyéim
Tán nagyon is szeretem,
És ha fáj a vélt mellőzés,
Lopva ide temetem.
Mint Midás király borbélya
Ura fején hogy mit lát:
Óh ne keljen elsusogni
Soha innét lenge nád.
