Címke: elmélkedés

  • Babits Mihály: POSHADÓ KISVÁROS A ZÖLDBEN

    A két fa közt a Mária-szobor
    mint csipkés fülke zöld lombjaiból
    imád Istent, s az égen a barokk
    felhők arany cirádák s angyalok.
    Régi présház: vinis hujatibus
    s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
    bitangul: az egész hegy gazban usz,
    mely lábánál az ósdi temetőn
    kiárad, és – mindent elöntve, vad
    csőcselékmód – fullasztón összecsap.
    Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
    mint kőtutajok a fűtengeren,
    s még lentebb a városka, melyre sok
    poéta mondaná, hogy épen oly
    temető mint amaz, hol “lomb susog”
    s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
    poshadást rejtő kövek közt – de én
    tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
    élet a lomb amelybe belerogy,
    sírban a féreg, sír fölött a gaz,
    és akármire nézhetsz, élet az;
    hegyen a szőllő, pincében a must,
    s tekintsd a fölburjánzott juniust!
    Ennyi élettel mit akar az Ur,
    fakasztva egyre céltalan s gazul?
    vagy kell a rossz, s kivánja Mária
    hogy legyen miért imádkoznia?
    vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
    ecset se tudna fényeket festeni?
    Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
    egének abroszán az esti bor:
    s most színes égen, arany fák alatt
    maga sötét a Mária-szobor.

    Forrás: Arcanum

  • Wass Albert: Hangulatok

    ifj. gróf Bethlen Balázsnénak

    Halljátok-e? a kékes hegygerincen
    felharsant már az őszi hallali.
    Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
    rügy-pattanó Napkeltét vallani?

    Pedig a sárga lomb: az is virág,
    és a halálban lappang már az élet,
    mely összeomló múlt-romokból éled.

    Higyjétek el: csak hangulat az élet.

    Higyjétek el: a nyári arculat,
    s az őszi fák borongó arculatja,
    csak hangulat, és újabb hangulat.

    S higyjétek el nekem,
    hogy a halálban nincsen veszteség,
    hogy a halál csak újabb fordulat:

    mert minden hangulat egy élet,
    és minden élet csak egy hangulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztury Dezső: Eljuthatnál

    A képzelet vad útvesztőiben,
    az ösztönök zsiger-tárnáiban,
    ahol a vakmerőség megterem,
    mert a sötétnek sárkányarca van,
    hol a világ fonák lesz hirtelen,
    viharvert orom nyúlként elrohan,
    kötél nyakadon a fény értelem,
    erőd löttyedt bőr, avas nyári vaj,
    véred agyadon kiforr
    s mosolyod álca-vigyor: –
    eljuthatnál valami véglegeshez,
    miben lényed vágyaidnál teljesebb lesz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Magánszabály

    Veszteni? nyerni?
    — ne, soha! csak játszani
    szeretnék. Mindig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Pálya, kép

    Hányszor maradtam
    életben! – ne szomorkodj,
    ha fáradtnak látsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Benső beszéd

    Egy alexandriai kávéház teraszán

    Kiáltsd utána, vagy súgd a fülébe
    annak, ki távozik (vagy csupán távolodik)
    útra készül, vagy haldoklik — mindenképpen
    kiáltsd ki, vagy suttogd el: csak egyetlen jó tettét.

    Egyetlen jó tette ugyan kinek ne volna?

    Helyénvaló, mindenek felett helyénvaló így tenned:
    nem, mint ha kikre tartozik, mint ha kiket érint,
    nem tudnák — ám ő, éppen ő, az Ismeretlentől
    nyűgözve és remegve, mégis boldogan ocsúdhat, hallván;
    és beléfogódzhat az elszakadás pillanatának

    szédítő szakadéka fölé kilépve; beleburkolódzhat
    az elszakadás mozdulatának dermesztő fagyától ütve
    — — a többi úgyis: csönd.
    Kiáltsd, vagy suttogd:
    egyetlen jó tettét ajándékozd a Nincstelennek, rémült Elindulónak.

    Erre persze készülni kell. Meg kell keresni s e l ő l t a r t a n i
    kiről s kiről – legalább egy – ilyen történetet.

    — Ez még időtöltésnek sem érdektelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Axioma

    egy Tökéletes
    Nap sem csak tökéletes
    percekből épül

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Metagnoszeológia

    én soha másban
    nem csalódom, csak saját
    ítéletemben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Mi lesz?

    A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.
    Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. –
    Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves
    kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?

    Szorongások, csapások – terelheted figyelmem –
    csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.
    Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:
    a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

    Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes
    szót testünk mondja már, és a másik érti is már,
    s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj
    méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A lelki szegénység dícsérete

    Hálát adok, hogy a világból
    Oly kevés dolgot ismerek,
    Hálát, hogy Párist sohse láttam,
    S nem vonzanak a tengerek.
    Hogy nem jártam a Rivierán,
    És járni már alig fogok,
    Hogy becsukódtak én előttem
    Idejében a távolok.

    Ó láttam így is, éltem így is,
    Így is kínlódtam eleget.
    A benyomások szertevitték,
    S vissza nem hozták lelkemet,
    Ugyan mit értem volna véle,
    Ha még több darabra török?
    S előlem milliónyi részlet
    Födi el azt, ami örök.

    Egy kutat ástam önmagamba,
    Titokzatos, komor kutat.
    Sötét vize pár rokon-árnyat,
    S pár testvér-csillagot mutat.
    Fölé akkora ég borul csak,
    Amekkora tükrébe fér.
    Sok lelki nábob kincse nem kell
    Cserébe szegénységemér’.

    Testvér-csillagot, rokon-árnyat
    Vágyom ringatva tartani,
    Nem kellenek új emberarcok,
    Sem új világok partjai.
    Elég nehéz tükrözni úgyis
    Tisztán, amit az ég mutat,
    S felásni, Isten tudja hányszor
    A mindig-beomló kutat.

    Erdély ege, parányi égbolt,
    Tündöklő testvér-csillagok:
    Szegénységem kútperemére
    Ragyogva ráhajoljatok.
    Akármerre futnék el innen:
    Napáldozat, naptámadat
    Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú,
    Halálos fáradtságomat.

    Új világok üzenetével
    Uram, ne kísérts engemet.
    Én láttam így is, éltem így is,
    Így is küszködtem eleget.
    A képek vad zivatarából
    A lelkemet már menteném.
    Be sok minden záporozott rám,
    S milyen kevés lett az enyém!

    E keveset add átölelnem,
    És benne átfognom magam,
    S halálom elfelednem benne,
    S az életből, mi hátra van.
    Hagyd haldokló lángokba kapni
    Kék hegyeink lélekzetét,
    S hagyd látnom egy harangvirágban
    – Szent szegénységben: gazdagságban –
    A mindenségnek végzetét.

    Forrás: Lélektől lélekig