Néha rajtakapom magamat, hogy
fukar s irigy vagyok, mint a vének,
dühödten tékozolva mutatok fityiszt
ilyenkor a vénség kísértetének.
S belegabalyodom e fura elszámolásba,
mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.
Forrás: Lélektől lélekig
Adott a sorsom még egy pincét,
Gondzápor elől ereszem, –
Öreg boroknak egy jó pintjét
Itt gyertyalángnál beveszem.
Lehet, hogy ott fönn a Nap lángol,
Égen repülő ifjú ficánkol,
Merészen szálldos föl meg alá:
Majd visszatalál a humusz alá,
Ad néki a sorsa síri pincét.
De lehet: éjfél van javában,
És fénylőbb ez a dohos lebuj, –
Csontos remete ül magában,
S a bősz Oroszlán félrebúj:
A sárgasörényű éhes Óra
Nem mordul rá a szelíd ivóra,
Ha víg a vér: nem néz időt,
Dalol, akár ha a világ kidőlt.
Lehet, hogy éjfél van javában.
Itt pókfiak légyen vitáznak,
Az ászokfában sürgöl a szú, –
Mind gócok ők, örülnek a láznak,
De szótlan érik a nemes aszú.
Egy bordalt ám én is dúdolnék,
Valami góc csak én is volnék,
Bennem is van Nyár egynehány:
Hol Istent vívtam, hol leányt.
(A pókfiak légyen vitáznak.)
Nem kell izgulni minden tréfán,
A bornak is íze néha fáj,
De szép, hogy minden múlik mélán,
Síró esőn elúszik a táj,
A szűz almája őszire lágyul,
Szeme marad borús világul:
Csókcsillagból hű kutyaszem, –
S a bor ne hagyjon el sohasem,
Hogy el ne vérezz e világi tréfán.
Forrás: www.eternus.hu / Lendvai István: Bordal magamnak
Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel –
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
szürke ború a szívedben,
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő.
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?
Forrás: Szeretem a verseket
Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
Forrás: Lélektől lélekig
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha félek…
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek…
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándor, erdélyi magyar, félelem, természet, elmélkedés
Ide húzódott vissza életem,
itt a tetők és vágyak nem merészek.
Szemem szelíd erdőn legeltetem,
de lehet, hogy az erdőn túlra nézek.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.
Forrás: Lélektől lélekig
