Amikor rád találok,
felöltöztet az emlékezetem:
vakítóan fehér nadrágban,
kék pólóban uralkodsz
a múlt idő fölött.
Mert nincs többé
elvesztegethető esztendő,
sem hónap, sem óra,
a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
te adsz át engem a jövőnek,
az örök hallgatásnak.
De addig nincs szenvedés,
sem értelmetlen tipródás,
csak az áramló vér hallgatása,
amint vágytól űzötten
kiszakítja az ereinket.
Mindketten egyet akarunk:
ha belehalunk egymásba,
legyen időnk a feltámadásra.
Forrás: Lélektől lélekig
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.
Forrás: szeretem a verseket
A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
aztán az Anyám testében levő magzatba
zuhantam, gyermekként megszülettem,
s majd Emberként halok meg…
Forrás: Lélektől lélekig
A komor éj már közelít,
üvöltő vad vihar süvít,
hasas felhők sötétlenek
a szél-szántotta sík felett;
a vadász bukdácsol haza,
fészkére száll a vadkacsa,
pusztán csak én nem nyughatom,
Ayr, elhagyott szép partodon.
Az ősz gyászolja déresett
kalászait, a földeket;
tajtékot hány a szennyes ég,
tompán morog a messzeség:
vérem fagy, lelkem látja már,
hogyan dobál a tengerár;
örvény, sötét halál fogad,
elvesztve, Ayr, szép partodat.
Nem félek én a tengeren,
bömbölhet, zúghat féktelen,
nem tántorít el száz halál,
ha eltalál, hát eltalál:
de szívem mégis megszakad
a mérhetetlen súly alatt,
kín, fájdalom, emlék szorít,
elhagyva Ayr szép partjait.
Ég áldjon, dombok, hajlatok,
ugarok, szittyós nádasok;
hadd kergetem ábrándjaim
letűnt szerelmek romjain!
Békével fáradt vállamon,
barát, ellenség – búcsúzom!
A lelkem csordultig teli;
ég áldjon, Ayr szép partjai.
(Kormos István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.
Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
S a torony? Az életem.
Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
csak mindig tovább, feljebb, feljebb…
Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
Van szomorú, vidám, fájdalmas,
és néha egy-egy boldog fok is,
de mind elmúlik, jön a következő…
Soha nem tudhatom, melyik lépés,
melyik lépcső lesz az utolsó,
s arról lelépve hogyan tovább:
lezuhanok vagy felrepülök?
Forrás: Lélektől lélekig
(levél a kórházból)
Elmenni tudni kell.
Nézd a virágot,
mit a kertész mohón,
sietve vágott…
Ki gondol a halálra,
ha ránéz e csodás
vágott-virágra?
Áll büszkén,
vörösen,
merészen,
mindenre készen!
– Soha ily szépet!
– Maga az élet!
De néha, ha senkise nézi,
szinte reszket a szíve, érzi,
s ilyenkor hull le egy-egy szirma.
Súgó szeleknek könnyű szárnyán
úszom egyedül… s olyan árván…
Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
– szépre, amilyen sose voltam –
ha majd elmúltam…
Forrás: Lélektől lélekig
Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.
Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.
Isten veled, lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?
Forrás: Lélektől lélekig
(Israel Efraim fordítása)
Tengerhomály, csillag madártalan egen
Nyugatra kel,
Míg te, ködbetűnt, messzi szerelem,
Emlékezel.
A lágy, nyílt szem, őszinte ifjúság,
Haj, mely üde,
Hull, hull, mint most a csöndön hullik át
A lég köde.
Hát mért a bú, a vágy ha földereng
S a lágy emlékezet:
Mit ő sóhajtott rád: a szerelem
Szép volt, csaknem tied?
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem,
hadd érezzem azt, az öregség nem fáj,
hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát,
s valahol még ránk nyitja az élet kapuját.
Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben.
Könnyedén lebegve, mint az első randevún,
mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk,
most már mindörökre egymáshoz tartozunk.
Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz,
benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat,
minden-minden benne lesz, ami csak a miénk,
amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat,
mert egy utolsó tánc mindenkinek jár,
hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk,
amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni,
de a sors elvette a hozzá való merszünk.
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
