Nagyon közellé lett a távol,
Már félig benne élek én;
Mint felbontott palack nyakából,
Csurog az édes, égi fény
Napjaim csorba poharába;
S iszom, amíg tart, úgy iszom,
Mint utolsó kancsó borát a
Betyár, ha csendőrtoll-iszony
Lesi az órát ásitozva, –
Mikor vezethet engemet
Az udvarnégyszög-borzalomba,
Ahol akasztófám mered.
Nagyon közellé lett a távol;
És végleges ítéletem:
Csurog-csurog az ég nyakából
Megromlott fényű életem.
(1994)
Forrás: DIA — PIM
Vendégem és varázslóm
Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre,
sem a víz citera-szavára,
sem ágyékod villámaira.
De fölkönyöklök nyavalyámból,
az elmúlásból fölkönyöklök
s téged látlak, egyetlen élőt,
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott,
akárcsak egy boglyatüzet,
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel; ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám,
vendégem és varázslóm vagy –
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
Forrás: DIA — PIM
Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:
Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.
Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
Hogy megszeresd új társaid
S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
S akikhez máris tartozol:
Az elfeledtek árnyait.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Ó én völgyem, hegyem,
S ó én szép, barna feleségem,
S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –
Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
Mert néma lettem, mint a föld,
S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
S csontjaim porát a szél összeakavarja.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Útra kelni, messzi menni…
Idegenbe’ megpihenni…
Hol találja őt a tél, a nyár?
A fű is felvídúl talán, amerre jár…
S az út mentén köszöntik őt a fák
Füttyent a szél, biccent az ág
S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
S a dúrva végtelenben ver tanyát…
Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
Nincs több találkozás s a messzeségben
Ki tudja, merre lesz a sírja majd?
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
(Farkas Árpád fordítása)
Jó volna öregen születni,
érkezni bölcsen a világba,
hogy sorsunk szálait kibontsuk,
hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kívánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
1965
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Fáradt-szelíden megy a Szépség –
felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
a vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
1926
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Ki a mezőre ballagok,
hol fű között virág terem,
virágok, szép virágaim,
be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
szívem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Leülök a virág mellé,
és elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
s megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
testünkön lelkünk fülibe;
szagolja csak s nem hallja meg
a test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
beszéde, annak dala ez,
s ha lényem durvább része a
sírban rólam lefejledez:
nem szagolom többé, hanem
hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
te lész majd ott bölcsődalom,
melynek lágy zengedelminél
tavaszonként elaluszom,
s következendő tavaszig
lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
ültessetek virágokat.
Pest, 1847. április
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
