Címke: elmúlás

  • Bella István: Hívogató

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás,

    mi ez a hajnalig
    vetkező vízesés,
    élni se, halni se,
    szakadó szívverés,

    nézem az arcodat,
    s kétkedve kérkedek,
    széthulló arcomat
    tartja-e még kezed?

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Barnuló, nagy rögök,
    szemem földje helyett,
    lennék kék örömöd,
    szitakötő szemed,

    elmásolnám magam:
    ne legyek barna lomb,
    megmásítnám magam:
    csak nézz rám, hajnalodj!

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Takard be szememet,
    vakságom bevakold,
    félelem fenyeget,
    véremmel hál a hold.

    Itt vagyok, itt vagyok,
    szálló mezőtüzed.
    Szíthatod, szidhatod,
    kihalok nélküled.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Babits Mihály: [Lelkem kiszikkadt mezején…]

    (1938. március)

    Lelkem kiszikkadt mezején
    pár szál virágot keresek
    annak, ki lelkem lelke és
    minden virágnál kedvesebb,

    kit boldog lennék boldogan
    tudni, álomnál édesebb
    életben, s mégis én teszem,
    hogy az élete csupa seb.

    Fojtó szélverte zord mezőn
    böngészve, sírva keresek…
    Szegény, szegény virágaim,
    be fonnyadók, be kevesek,

    bús menekültek, mint magam,
    s halálra szántak, s kékesek,
    s utolsó pár szál ez talán,
    amit most lábadhoz teszek.

    Tünődöm olykor, édesem,
    jobb lesz-e, ha már nem leszek?
    Lesz-e nyaradnak ősze még
    vidámabb, és virága szebb?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Reggel

    (1961)

    A felkelő nap sugara
    tornyokra és tetőkre lobban.
    Megsokszorozza önmagát
    a tükröző kirakatokban.

    Tűz hömpölyög az utakon,
    áradnak mindenütt a fények,
    de nézd, amott, a fák alatt
    a villanyok még mindig égnek.

    Pislognak még a villanyok.
    Szívósan és fáradhatatlan
    szűrik, szitálják sápatag,
    megkésett fényüket a napban.

    Éppúgy ragyognak, mint előbb,
    mikor elűzték a sötétet,
    de hát mit ér a pisla lény,
    ahol maga a nappal ébred?

    Mivégre ott a lámpasor,
    ahol az ég felizzik lassan,
    és minden fények ősoka
    jelenti jöttét a magasban?

    Elnézem, mint sárgállanak,
    haldokólnak az őszi lombbal.
    Tűnődve nézem lényüket,
    sután és némi fájdalommal:

    Hát én? Nem égek hasztalan?
    Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
    ha tán fölösleges vagyok,
    hogy észrevétlen kialudjam.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Madaras

    (1962)

    Voltam én, voltam én,
    fecske voltam én.
    Tavasz gyúlt, ha jöttem,
    kedvesem szemén.

    Rigó voltam, cinke:
    kilenc nyáron át
    egymagam daloltam
    kedvesem dalát.

    Voltam én, voltam én,
    sirály voltam én!
    Villámlott a röptöm
    kedvesem szemén.

    Hattyú voltam, hattyú,
    úsztam csendesen.
    Hófehérré tettem
    szőke kedvesem.

    Lettem én, lettem én
    csukló néma hang:
    édesem szemében
    zokogó galamb,

    varjú lettem, varjú,
    borzas és sötét.
    Feketébe vontam
    édesem fejét.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Ami jó

    (1965)

    Az jó volt igazán, az a fürdés az éji
    tengeröbölben, kint, a kormos és komor
    hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű
    fény cserepekre hullt a parti lámpasor!

    Az jó volt igazán, a vétkezés a parton,
    míg bóják gyúltak és aludtak el megint,
    s a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta
    napfényes utakon átizzadt tagjaink.

    Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk
    a vízhez, és bután élveztük a rokon
    érzésű, talp alá idomuló világot,
    előbb a langyos, majd a nedves homokon.

    Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem,
    testem domborzatát hibátlan töltve ki,
    míg bőrömön saját fényükben tündököltek
    a tajték szinte már eleven gyöngyei.

    Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján,
    a szembezúduló habok alatt-felett!
    És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán
    együtt halad velem, és néha integet.

    Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása,
    mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan,
    a csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa,
    hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.

    Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve
    mégis kiúszni, és zihálva, reszkető
    lábbal gázolni át a langymeleg fövényre,
    ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.

    Én már nem szívesen emlékszem életemre,
    mert minden jó után kesernyés lett a szám.
    De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem.
    De akkor, az a csók – az jó volt igazán.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Altató

    Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
    Térj ágyadba, szegény gyerek!
    Pillád alatt már kék álmok boroznak:
    koros szatírok és
            becsípett istenek.

    Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
    Aludj szelíden. Lomha tenyerét
    arcod köré új alkony bíborozza,
    körmödre fúva már
            éltető melegét.

    Várd meg: tán megjön majd a holnap,
    és kedved szerint játszani
    újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
    kinek valódi, nagy
            zsiványok társai.

    Várd meg: csak megjön már a holnap!
    Nézd: égre száll szelíd ígérete.
    – Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
    s folyik tovább az éj
            különös élete.

    (1949)
    Forrás: Kedvesch versek – Index Fórum

  • Illyés Gyula: Akár a föld

    Arcodról a rőt haragot
    no, töröld le egy mosolygással.
    Ha akarod, nem akarod:
    meg kell békülnöd a világgal
    s velem, ki belőle vagyok.

    Fáradt vagyok, akár a föld,
    hogy tetteimet igazoljam.
    Kegyetlen voltam az előbb?
    Várom a fényt, nálad is jobban,
    a csitítót, feledtetőt.

    Már mint a messze csillagok
    úgy tűnnek, kerengnek köröttem
    az emberek. Magam vagyok.
    Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
    akivel még szót válthatok.

    Forrás: MEK

  • Székely János: Dal

    Fölém borul a lisztes ég
    pokróca, hallgatom az estet,
    s a lassú hóhullás neszét.
    Kabátom, gőgöm szertefeslett.
    Üzend, dal, dúdold szenvedés,
    bukfencet hányó gyermekeknek;
    jaj annak, aki szeret, és
    jaj annak, aki nem szerethet.

    Forrás: Szívzuhogás