https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.

  • Baranyi Ferenc: Mulasztás

    Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
    Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
    Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
    magad megadni késztet a férfiölelés.
    A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
    De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

    Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
    Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
    mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
    édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!…
    Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
    Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

    Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
    Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
    keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
    s elvitte veled együtt testednek titkait.
    És vége, vége, vége… Elmentél csókolatlan.
    A csók örök adósság. Míg adhattam – nem adtam.

    Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
    Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
    tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
    a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
    elhódított a vén föld és én azóta folyvást
    siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

  • Baranyi Ferenc: Egy parcel hamarabb

    sosem a búcsúlevelek,
    nem a szakítás, nem a könnyek
    jelentik azt, hogy elköszöntek
    örökre a szerelmesek,

    de a strandon a tétován
    más combra áttévedt tekintet,
    a türelmetlenül leintett
    hálálkodás a nász után,

    ha nincs folytatni gusztusod
    a kedvesed-harapta almát
    vagy mikor gyönge diadalmát
    meghagyni színleg sem tudod,

    mikor először áll meg úgy
    pillantásod a kedves arcán,
    hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
    s nem leszel tőle szomorúbb,

    mikor szúrás nyomán a vér
    egy perccel hamarabb megalvad
    és mikor csók közben magad vagy –

    szerelmed véget akkor ér.

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.
    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”
    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    hazug bűbájuk kopni kezdett.
    Jaj, hova lett a sok parázna,
    Friss fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvanéves?
    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő

    Öreg csatár emlékkönyvébe

    A világ egy futball-pálya,
    Mi vagyunk a labda rajt,
    Melyet a sors fürge lábbal
    Jobbra rugdal, balra hajt.

    Végre jő az utolsó gól
    És a játék vége bús,
    Halál ellen nincs orvosság,
    Halál ellen nincs kapus.

  • Heltai Jenő: Itt az idő

    (A költő utolsó, félbemaradt kézirata)

    Itt az idő, most kell merészen
    Az elmúlással szembenéznem
    S valami elmés búcsúszót hörögve
    A szememet lehunynom mindörökre
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    Egy füstbement ………. pálya
    Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.

  • Heltai Jenő: Március

    A Rózsadombon már tavasz van,
    Dőlnek az édes jó szagok,
    Az új madár a régi ágon
    Nem énekel még, csak dadog.
    Próbálja szárnyát, csiripelget,
    Kinéz a fészek peremén,
    Köröskörül hány friss rügyecske,
    Hány új kukac, hány új remény!

    Én, tollavesztett vén madár, ki
    Átdideregtem a telet,
    Talán utólszor ünnepellek:
    Szervusz, te kedves kikelet!
    Mikor fölérsz a Rózsadombra,
    Tündérkirálynő közeleg,
    Rímek csipognak körülötted,
    Szapora, olcsó közhelyek.

    Tündérkirálynő! Cifra jelző
    Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
    Jöttödre, illő tisztelettel,
    Ma én is hárfát pengetek.
    Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
    Idők vén fáján ifjú ág,
    Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
    Élet, szabadság, ifjúság.

    És még mi minden! Jó jövendő
    Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
    Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
    Ezerszer áldott március.
    Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
    Hűsíts sok égő sebhelyet.
    Tudod-e még, ki voltam egyszer?
    Emlékezel rám, kikelet?

    Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!
    Jött sok vad év, zord sáska-raj.
    Öreg vagyok már. Új tavasz, te
    Fiatalabb vagy, mint tavaly.
    Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
    Mint rossz fiát a jó anya.
    Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
    Lelkem utolsó sóhaja.

    És vidd magaddal ezt a sóhajt,
    Fájó, szerelmes levelet,
    Ki tudja, hogyha újra eljössz,
    Találkozom még teveled?
    Habár ez többé nem divat ma,
    Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
    S nevess síromra akkor is majd,
    Mikor már régen nem leszek.

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Leltár

    Nincs házam, kertem, lugasom,
    Nincs méhesem… Beatus ille!
    Beatus ille? Az nem én vagyok.

    Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
    Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
    Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
    Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
    Nagyon szerény batyuval ballagok
    Alattatok, kegyetlen csillagok,
    Kik a magasból gúnyos pislogással
    Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.

    Én nem a hangyától tanultam.
    Az én tanítóm a tücsök volt.
    Mit magyarázzam koldus voltomat,
    Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
    Iparkodásom, elherdált időm,
    Hiába-harcom, csúfolt igazam,
    Ömlött a céltalanság tengerébe,
    Mióta megtanultam járni, várni
    És két karom meddőn kitárni
    Magamfaragta álmaim felé!

    Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
    Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
    Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
    Melyet a forgalomból rég kivontak.
    Egyetlenegy példány van csak belőlük:
    Az enyém!

  • Heltai Jenő: Párisi kávéház

    Párisi kis kávéház,
    Túl a Szajna hídján,
    Keserű a cigaretta,
    A fekete hitvány.

    Magam elé bámulok
    A csillagos éjbe,
    Hátam mögött domborul a
    Panthéon sötétje.

    Előttem a papiros,
    Kezemben a tollam,
    Úgy ülök itt, mint a költő,
    Aki egyszer voltam.

    Még a szívem tele van,
    De a kezem fáradt,
    Előttem a kalamáris
    Örökre beszáradt.

    Fejem fölött százszorszép
    Tűzben égő reklám
    Zöld, piros, kék fényszalagja
    Vad szivárványt vet rám.

    Lárma, zene, kacagás,
    A boulevard hangos…
    Gondolatom vén házak közt
    Messze elkalandoz.

    Szűk utcákon, tereken,
    Meg-megáll egy percre,
    Régi évek emlékeit
    Szedegeti össze.

    De sok emlék! De sok év!
    Jól esik is, fáj is…
    Mikor én még legény voltam,
    De szép voltál, Páris!

    Könnyű volt a szerelem,
    Üde volt a hóbort…
    Arcok, harcok és kudarcok…
    Még a rossz is jó volt.

    Tréfa volt a koplalás,
    Játék az adósság…
    Odaát a Luxembourg-ban
    Most nyílnak a rózsák.

    Hova lett, ki akkor nyílt,
    A virág a kertben?
    Jaj, ha merném… nem merem már,
    Amit akkor mertem.

    Kenyeremnek a javát,
    Rosszát is megettem.
    Oly kevés van már előttem,
    Annyi sok mögöttem.

    Ütött-kopott kalapom
    A szememre vágom,
    Nincs nekem már mit keresnem
    Ezen a világon.

    Lassan-lassan kifelé
    Megyek is belőle,
    Lengetem a zsebkendőmet,
    Úgy búcsúzok tőle.

    Úgy búcsúzok, úgy megyek,
    Hogy vissza se nézek,
    Isten veled kis kávéház,
    Régi kedves fészek!

    Isten veled, kopott toll,
    Üres kalamáris,
    Régen elmúlt ifjúságom
    Temetője: Páris!