Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.
Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.
Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.
Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.
Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.
Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.
Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.
Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.
Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!
Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
Óh de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
E szív te belőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!
„Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet” –
Szeretlek azóta,
hogy megismertelek,
azóta, mióta
hétre hét, napra nap
év negyvennegyedik,
jött úgy, hogy észre
a ráncaim veszik… csak
hogy vagyok általad
estétől reggelig
titkosan gazdagabb –
Életeddel telik
annyira életem,
hogy – enyém vagy tied? –
el-elcserélhetem.
Hogy így elevenen
én neked lehetek
lelket föltámasztó
lét-újító verem –
Ifjan és öregen
sose volt kezdetek
óta szerettelek –
e földi rögökön
Szeretlek, kedvesem,
keres képzeletem
szomjasan odafönn,
odatúl is neked
s nekem közös helyet…
És amidőn elkezdtem haldokolni
és föltéptem az inget mellemen
s vénen is anyámszülte meztelen
hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,
mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
siketedés tenger-moraja kélt
s szívemet is – még egy kis melegért –
kitakartam s végleg megszégyenültem:
ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz
asszonyunk most választódik ki; az,
ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
mint az az első, kitől megszülettünk!
Körülvettelek, ahogyan
ezer karjával a világ,
féltve, becézve, nyugtalan,
ahogy a víz, a lég, a fák.
De nem nyugszik most sem a vágy,
hogy megláncol, hogy megfogan,
betölti tested otthonát
és szíved alatt társa van.
Átszállunk majd nyomtalanul
rajtad és benned; lekonyul
a szolgaságba szép fejed,
de mint ág, ha terhét veti,
megint a menny ég kell neki,
mert ami él, csak – átmenet!
Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
alázatos lett egykor büszke elmém.
Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
népet, sorsot, reményt búsan merengvén
csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
se halnék már meg, mint nemrég akartam.
Így törpül a híres, gyönyörű élet,
így leszek, pajtás, úr végül magamban.
Pincém előtt a fára seregélyek,
aztán az alkony települ csipogva.
Pohár boromban figyel még az ének,
de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.
Más másra hagyom e fura világot,
mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
még öregebbek lesznek ő szívükben.
– Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
a nagy harci dalt zengjétek felettem.
Kószáltam, jártam a világot,
ülök most hűvös fák alatt.
Arcomon száraz béke és
szívemen, mint bonyolult számok
aljában az összegezés:
hűvös, biztos tapasztalat.
Tiszta a sor, kész az eredmény.
Homlokomat sem törölöm.
A hajlongó, hű táj felett
elnézem hosszan a keresztény
nagy összeadási jelet:
a Krisztusét a temetőn.
Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
Ím a szellő is szomorú dalra kél.
De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.
Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.
