https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.

    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mit elrontottam

    Már nem segít az utazás sem.
    Mindenütt te jössz vélem szembe.
    Jajonghatok körül a Földön:
    – mindenütt te fúródsz szívembe.

    Belém ivódtál – édes sírás!
    Eső ivódik így a földbe.
    Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
    S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.

    Ahogy sors íródik tenyérre,
    – arcomra Te úgy rajzolódtál:
    járok fényeddel világítva
    a Föld körül – ahogy a Hold jár.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Napló

    Minket mindenki elkerül,
    asztalunk hiába terül.
    A vendég úgy ül, hogy gyanít,
    aggódva sejt, vár valamit.

    Ő van otthon – s az idegen
    mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
    két gyertyaláng, melyre lecsap
    váratlan titkos léghuzat,

    s hirtelen lobban, majd pedig
    szelíden ragyog, könnyezik.
    Beszélgetünk – egyszerre csak
    szemünkben ég egy alkonyat;

    aztán korbácsként suhogunk,
    s valamin elsírjuk magunk,
    majd hirtelen egy vallomás
    önti el ajkunk, mint a láz,

    s magunkról olyat hírelünk,
    hogy rajta mi megdöbbenünk,
    s újra csak ülünk hangtalan,
    s amit nézünk, oly messze van!

    Ilyenek vagyunk – mint a láng,
    és mint a szél, s szélben az ág,
    túlzások, tág ívek, örök,
    soha be nem zárult körök,
    s mint partjain túl a folyó.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A záruló virág

    Lányos mosollyal álmodik a tó,
    zöldes szemében könnyű végtelen;
    gyógyít a fény, a csend, a néptelen
    hajnal: – nem ébredt még fel a Való.

    Még álmodik pár percig a világ,
    valami másról mélyen álmodik,
    valami közeledő távolit –
    – mint a magot a záruló virág.

    A csipkebokor szirmai lehullnak,
    nem pompázik vörös tavasz idő:
    – a megfogant gyümölcs köré az ujjak
    védő, kemény csonthéjas ökle nő!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Beszélgetések

    A barna éjszaka mezsgyéin,
    a lámpák napraforgói alatt,
    hogy szerettem Veled az égre nézni,
    ha már nem leltünk szavakat!

    Erkélyek sötét fedélzetein
    hajózni éjek, emlékek felett,
    hallgatni egymás mellett és susogni,
    mint virágok fölött a levelek!

    És eszpresszók gyóntató asztalánál
    gyufát tördelve éjjelig,
    mennyit tudtunk arról beszélni,
    hogy csak beszélünk, évekig!

    S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
    – a partok közt hogy megfeszült a híd!
    Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
    szerettünk volna mondani valamit!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Végül

    Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    csak szeressék!
    Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
    hogy ne szeressék!
    Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
    a szíve tessék!

    Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve
    ne is tessék.
    Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
    hogy meg ne vessék.
    Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri,
    hogy meg is vessék.
    Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
    ezüstös karácsonyestét?
    Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
    és azt, mi lesz még?!

    Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    – azt se, hogy szeressék.
    Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
    szeressen még.
    Legyen, aki megengedje: – rágondolva tölthessen el
    egy-egy estét.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Weöres Sándor: Őszi melódia

    Hűvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hűvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
    lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    Kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hűvös és öreg az este.