Mint víz színén a fölcsapó halak,
verdesve szállnának a hold alatt,
de ejti őket már a pillanat,
s a megbontott víz dühvel összecsap –
s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak,
csak röptük látod, s már lehullanak.
Nyomukban zúgva fodroz a harag,
majd elsimul. És állasz egymagad –
s ami titok volt, az titok marad.
Forrás: DIA – PIM
Kedvesem voltál: minek tagadnád?
Ki tele korsóját nyújtotta
a szomjazónak s frissen szakajtott
hamvas gyümölccsel vidította
az éhest, nincs mért szégyenkezzen.
Nézz csak szemembe, milyen alázat:
eléd állok, te ezüsthangú,
köszönöm, hogy lehettem társad.
Hálát mormog a koldus szája,
s remeg kezében nyűtt sipkája.
S elmegy. Magával viszi orcád,
koldus, ki ilyen alamizsnát
kapott – a szíve miért fájna?
S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
miként egy gyermekkori tájra.
Forrás: DIA – PIM
Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:
Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
kezekkel, ő hánytorog
soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
s zöld borostyán-bilincsei között.
Forrás: DIA – PIM
Lekapcsolódsz, mint egy vagon
a tehetetlen kocsisorból,
továbbütődsz a vasakon,
a vasutas már rád se gondol,
pedig tele vagy még teherrel,
melletted jár a gyorsvonat.
Kissé raknak. Aztán egy reggel
megmérik tiszta súlyodat.
Forrás: —
Valaki sír az ablakon,
lefolyik a könnye,
ahogy kívülről hallgatom,
nem is tudom, hogy könny-e?
Vagy ez maga a lét vize,
magából az időből
folyik elő s azt jelzi, hogy
nem kezdhetem elölről.
Piros varázs, meg ződ varázs,
meg hús, meg rongy, meg szalmaszál,
erdő közepén, tarka vár,
figurás, belga tánca áll.
Ez voltam én, ez lettem én,
magányos torzó, lázadás.
A szívem rossz és kőkemény,
torkomban ég az elmúlás.
Ne féltsetek, ropom tovább,
erdő közepén, egymagam,
ujjongva és vigaszatlan
rúgom magam idébb-odább,
groteszk, vigyorgó, vad galoppban,
s fölragyogok a csillagokban.
Forrás: —
Számban só, epe, sav és méz van,
éppen annyi, mint másokéban,
mindenkiében.
Semmi többet nem adhatok,
ha belegörbed is testem szíjas akarattal.
De már nem görbed.
Elmarasztal kegyetlenül az önítélet.
— Korán jött a te bölcsességed, asszony,
valaha mást akartál!
Kevesebb lettél önmagadnál.
Igaz, vagy sem?
Meglehet, így van.
Kifestőkönyves vágyaimban,
álmaimban, reményeimben hittem —
ó, megadatott hinnem.
Akkor ez volt szép.
Elbomoltam. Részekké —
minden otthonomban kicsinnyé, cseppekké esetten.
Felnőttekben és gyerekekben biztosan,
eltörölhetetlen vagyok jelen,
bár álmom is volt:
szédítő, tornyos — elfeledtem.
Forrás: —
Amíg a test tart,
kitart, megtart, fenntart, összetart,
amíg működőképes,
amíg az én azonosítható önmagával,
amíg az önmaga meghatározható,
amíg a meghatározás érvényes,
amíg az érvény meghatározó,
amíg én elfogadható vagyok magamnak,
amíg én elfogadható vagyok másnak,
amíg van én–más reláció,
amíg van én-tudatom,
amíg van más-tudatom,
amíg a világ jelei felfoghatók,
amíg a világ jelei értelmezhetők,
amíg a világ jelei megválaszolhatók,
amíg a test felkészül az önlebontásra,
amíg az önlebontás késleltethető,
amíg az önlebontás ellenőrizhető,
amíg az önlebontás definiálható,
amíg az ön lebontható,
amíg a lebontott ön érzékelhető,
amíg a folyamat követhető,
amíg a folyamat általánosítható,
amíg az általános elfogadható,
amíg az elfogadás törvényszerű,
amíg a törvényszerűség kötelező,
amíg a kötelezőség kényszeríthető,
amíg a kényszer keresztülvihető,
amíg az evolúció tart, kitart,
megtart, fenntart, összetart.
Forrás: —
Kurzívan élt,
zárójelben szeretett,
idéző jeliben beszélt,
kettőspontosan írt,
kérdőjelekkel dolgozott.
Petittel tüntették ki,
verzállal szedték ki a folyóból,
kurrenssel temették,
sírján két vesszőcske sarjad.
Hagyatéka: három pont és egy gondolatjel.
Forrás: —
Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
Zöldszemű mezők méznek rám,
és örömkönnyeket hullatnak.
Virágzó könnyesőben állunk.
Hírzárlat van a túlvilágról.
Itt repdeső lepkeszárnyakon
kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
Vallomások zümmögnek a szirmokon.
Amit akkor soha senki.
Most tűnékenységében örökkévaló.
Jól fésült légmozgásokban,
halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
és feltörünk a fénynyalábokon.
A sugarak szikéje léket vág a homályom.
Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
A száraikon felfut a lehellet,
borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
idebenn, a mellkas arborétumában
kihajtja sötét virágait a szerelem.
Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
Forrás: —
