Hedvignek
Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
– Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
s onnan ide törmelékek halmát miért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem? sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a leáldozott, gyönyörű nap után. Állhass tisztán
a kelő elébe.
Forrás: —
!
Itt nyugszom én könyvek között
álomtalan és csóktalan.
Menj, vándor, csókolj és ölelj,
magát kínálja az erény,
bolond, ki ideált keres,
ilyen bolond lehettem én.
Forrás: —
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
mi itt örökre elveszett,
vagy ami él a múltban, s onnan
kivenni többé nem lehet.
Forrás: —
Nem haltam meg.
Csak ezentúl mindig
egyedül ébredsz.
S nem leszek veled éjszaka
amikor álmodból sírva rettensz.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl
nem csókolom le a könnyed.
Ha terítsz, elég lesz egy tányér is,
s már sosem lesz közös ünnep.
Nem haltam meg.
Csak ezentúl…
Ne félj! Ne hulljon a könnyed.
Mert láthatatlanul követlek én
S ezentúl…
örökre így lesz.
Forrás: —
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hamis voltál, hiú, hitetlen?
Gyöngédebb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe,
nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
Forrás: —
Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,
Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.
Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,
De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.
Forrás: MEK
Királyi trón, mellette koldusbot,
A bot virágos és a trón kopott.
Az előtérben méla palota,
A balfenéken vérpad, kaloda.
Fönn a magasban függőkert virul,
Merengő tenger látszik messzi, túl.
Oly néma minden, mint a temetők,
Föltámadásra várnak csendben ők.
Mert jő az est, a csillár fölragyog,
Kigyúlnak a rivalda csillagok,
Fanfárok zengnek és üstdob recseg:
Tragédiába indul a sereg,
A taps viharja mennydörög, robog…
…Most kávéházban még az aktorok.
Forrás: MEK
Kifelé ballag már a vén diák
Az életből és a melódiák
Gyéren zendülnek ajkán s csendesen,
De azért még pár nóta megterem.
De azért én panasszal nem vagyok,
Az Isten napja néha rám ragyog,
A csillagok a régi szelidek
S hozzám hajolnak lassan a szívek.
Mást nem akartam, Isten a tanúm,
Elhallgat immár a vád és a gúny,
Mivel az értetlenség illetett,
Mert úgy szerettem a szegényeket.
Magyar szegénység hű költője, én,
Kitartok véled, régi jó remény,
Hogy a jövendő csak nekünk terem
S hogy e jövőt építi énekem!
Magyar szegénység: véget ér e tél,
Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér,
Az igazság lesz úr e föld felett
És az se fáj, hogy én már nem leszek!
Forrás: MEK
A szegedi színház Újházi estéjére
Már itt az este. Szürkül az azúr ég
S a felhő rajta gondok fellege,
Színes kulisszák fénye elfakult rég,
Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.
A koszorúk hervadnak a sarokban
S a taps zenéje elzengett tova.
A siker napja rég leáldozóban,
Ó az a nap, nem kél fel már soha!
Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
Igéiben kerestek most vigaszt,
Megérzitek-e Crampton mélabúját,
E szelíd bút, e mélyet és igazt?
Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
Mindig adott és most – fáradt, kopott!
Görög derűt sugárzott ő mosolygón
E magyar tájra, mely bús szürkeség,
Azóta több szín volt e balga bolygón,
De jött a gyászos sors és szólt: Elég!
Constantin abbé többé nem vigasztal
És Crampton mester többé nem dalol,
Üres a ládafia és az asztal,
Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!
Jó emberek, ma a rivalda fénye
Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen,
S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse,
S ne lenne alkonya reménytelen.
Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
És él a jóság és lesz még öröm.
Constantin abbé boldog bölcsességét
Nem mossa el se könny, se vérözön…
Forrás: MEK
Juhász Gyula, színház, Újházi Ede, művészet, elm
Álla felkötve, keze összetéve,
Elpihent némán a halál ölébe.
Nyitott szemében őszi ég derűje,
Kifáradt testén tépett csukaszürke.
A milliókból egy, kik halni mentek,
A neve senki, akit elfelednek.
Neki nem zengett operák zenéje,
Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,
Nem látta nemes gótika csodáit,
Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.
Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
Csak levegőt kért és vizet, vizet még
S nem látta már a bíbor naplementét,
Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
Föltündökölt büszkén, de neki már nem!
Forrás: MEK
