Címke: elmúlás

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Jó éjszakát

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhül a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rimek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?

    Minek a lélek balga fényüzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.

    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Április

    Április, ó, Április,
    Minden csínyre friss!
    Faun-bokáju, vad suhanc,
    Újra itt suhansz!

    Vásott cigánykereked
    Porozza a tereket,
    Repül a szemét,
    Levegőbe parazsat
    Hintegetsz és darazsat,
    Illatot s zenét!

    Némely ingó és rügyes
    Ág végére már
    Küldöd: kússzék az ügyes –
    Katicabogár,
    Mint árbócra egy piros,
    Pettyes zubbonyú,
    Fürge lábú és csinos
    Kis matrózfiú!

    Kémleli a láthatárt:
    Mennyi fény! Mi az?
    S zümmög zengő, napba tárt
    Szárnyakkal: tavasz!

    Szunnyad még a tél-mező,
    Fáradt, vén paraszt,
    Fűszakálla csendbe nő,
    Megcibálod azt,
    Majd meg méznél illatosb
    Szellőfésüvel
    Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
    Lomha szolga, fel!

    Szundikálás volt elég,
    Vár az új robot,
    Mit álmodtál, vén cseléd,
    Krumplit vagy zabot?

    S reszket s kacag a liget,
    Cserje meg bozót,
    Gyenge bőrü testüket
    Úgy csiklándozod;
    Minden erdő egy bolond
    Hejehuja-hely,
    Nincsen még seholse lomb,
    Csak virágkehely:

    Izzad még a levelek
    Vajudó rügye,
    S a szirom már lepereg:
    Csókos szél vigye…

    S átsuhansz a városon,
    Bérházak felett,
    Felragyog sugároson
    Sok vak emelet:
    Reszkető, bibor varázs,
    Vén kémény fala,
    Lányszemszínű kék parázs
    A szelíd pala.

    Mély, sötét udvar felett
    Négyszögű egen
    Táncos lábad emeled,
    Mint halk szőnyegen.

    S padlásablakot, kitört
    Sarkon fordulót,
    Villogtatsz, mint zsebtükört
    Pajkos nebulók:
    Zsupsz! a földre hull a fény!
    S ím a szenny alól
    Nyűtt hang sír, tán a szegény
    Por maga dalol?

    Vak lap-árus: eleven
    Bús utca-szemét
    Sütkérez a melegen,
    S nyitja holt szemét…

    Április, ó, Április!
    Míg tánccal suhansz,
    Látogass meg engem is,
    Víg örök suhanc,
    Hisz egy régi kikelet
    Furcsa reggelén
    Együtt érkeztem veled
    Földi útra én:

    Szólt arany szimfónia
    Napfény-húrokon,
    S bölcsőmnél te, fény fia,
    Álltál, víg rokon!

    Április-testvérem, ó!
    Hol van az a kor?
    Ifjuságom hervadó
    Kankalin-csokor,
    Elpártoltam tőled én,
    Nem veszed zokon?
    Hej, beteg s fanyar legény
    A régi rokon:

    Ha a tavaszt élvezi,
    Nézvén langy egét,
    Bánatát is felveszi,
    Mint szemüvegét…

    Április, ó, Április!
    Símogass, vezess!
    Hadd legyek ma újra kis
    Jó öcséd, kezes,
    Hadd feküdjem tarka fák
    Alján inni fényt,
    Míg arcomba szöcske vág,
    Zöld parittyaként,

    Míg szememre patyolat
    Szirom lengve jön,
    S kis selyem-sátra alatt
    Megbúvik a könny…

    Ó, tán akkor, míg a méz
    Színű nap lehull,
    Bordám közül a nehéz
    Szív is elgurul,
    Imbolyog még, menni fél,
    Majd gyáván, sután,
    Bíbor labda, útra kél
    Tűnő nap után:

    Táncol, ugrik, fellebeg,
    Enyhén száll tova,
    Felfogják a fellegek,
    S nem fáj már soha…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Az esti felhők…

    Az esti felhők torlatag csodája
    Aranyligetté zsúfolódva áll,
    Meghalt a nap…..
    Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.

    A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
    Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
    És messzi partok enyhe rajzát látod.
    Ajkad egy új, csodás igét keres,
    Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
    Az esti felhő… hűvösebbet,
    Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK