Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
és szénsötét már-már a tiszta ég
és a gomolygó, gőzölgő homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.
Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
előttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva
s egy könny remegve szempillámra foly.
Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekvő éneke.
És záporozva hull a rózsa, csók…
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.
Forrás: MEK
Tegnap harangszó hívogatott,
fény-zuhatagban állt az oltár,
míg lent a csendben, hó alatt
aludt a temető, a holt ár.
A város hangja messze szállt,
s én ott ültem a szentmisében,
szívemre hullt a fény, a csend,
mint áldás Isten tenyerében.
S most, hogy hazatértem, hallgatok,
s a gyertyák lángja rám ragyog,
s szemembe könnyet szór a fény:
kincses kezem hogy lett szegény?
A régi csillag rám nevet,
de nem nevet úgy, mint régen,
s a múltból int felém egy arc,
s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.
Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajkú szerető;
és ma bősz ágyúk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhajú vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
Forrás: magyar-versek.hu
Radnóti Miklós, háború, múlt és jelen, költői sors, elmúlás, férfisors, béke, tragikum
Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
– A végtelenbe mész velem! –
így válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szívemmel, isten?
– Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
így válaszol az isten.
És így telnek le napjaim,
ily szörnyű párbeszédben.
Míg egyre forróbb lesz a kín
s mind távolabb az éden.
S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.
Forrás: magyar-versek.hu
Magam előtt futok e júliusban,
e langyos, hangos és ledér szivén
decembereknek s hideg életemnek;
így fut a táltos, megimádott mén.
Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel
kifeslő reggelt várni: bús csoda.
Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg
és éjt remeg a reggel vánkosa.
Ezért futok magam előtt egy fejjel,
egy fejjel, amely nem szemrevaló,
mert álmok és búk kavicsain lejt el,
mint kisfiú alól a hintaló.
Keresztutaknál vissza-visszabámul:
meghorkant mén fut a vesztett csatábul!
Forrás: magyar-versek.hu
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba’!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba’ megpihen.
Forrás: magyar-versek.hu
1
Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak,
2
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lésznek.
3
Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül,
mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
egy helyiben más támad.
4
Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
nincs vége, mert égten-ég.
5
Véghetetlen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám, és az többi után
Juliának ajánlám.
Forrás: magyar-versek.hu
Áprily Lajos fordítása
Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el –
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket sem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap –
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol, – és mindenütt leszek.
Ha ablakodat megkoccantaná
A Hűvös Angyal,
S avval a csöpp lélekharanggal
Becsengettyűzne födeled alá,
Amelyet mások meg sem hallanak,
Csak akiket immár szólítanak, –
Lelkem, mit mondanál?
Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
Ajtód kitárnád?
Vagy fejedre vonnád a párnát
És dideregve suttognád: Ne még,
Legyetek türelemmel angyalok,
Még lenni és zümmögni akarok? –
Semmit sem mondanék.
El sem köszönnék, mint egy átfutó
Nyáréji vendég.
Még kalapot se vennék,
Mint aki csak a szomszédban lakó.
Szökellenék, mint lomha tél után
A nap, a fű, a fürge szél után
A mámoros csikó.
(1941. augusztus)
