https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Nagy László, Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.


    ,

  • Nagy László, Húsz évet betöltve

    Országút porával
    érkeztem a házhoz,
    ordasan leültem
    anyám asztalához.

    Fehér országúton
    csak a szedret ettem,
    magas déli fényben
    attól émelyegtem.

    Most fekszem a fűben,
    diákságnak vége,
    ettem, ittam, élek,
    nem tudom mivégre.

    Közel a szívemhez
    magas csalán-erdők,
    csípős tornyaikkal
    felhőkig törekvők.

    Kellene virulni,
    de még csak busúlok,
    az én idegeim
    kifárasztott húrok.

    Hagyjál Uramisten
    pihenni füvekben,
    legyek fekvő gyertya,
    még ne gyújts meg engem.

    Húsz évet betöltve
    írtam negyvenötben,
    még a vadcseresnye
    piroslott fölöttem.


    ,

  • Nagy László, Az én szívem

    Az én szívem játszik,
    ingemen átlátszik,
    másik szívvel tündérkedik
    hajnalhasadásig.

    Születtem, felnőttem
    durva gaz-erdőben,
    virág vagyok, attól félek,
    csalán lesz belőlem.

    Szaporodik évem
    fényben, égdörgésben,
    ecetért kell elcserélni
    minden édességem.

  • Baranyi Ferenc: BALLADA A KUTYÁRÓL MEG A DÉRRŐL

    Elért a méltó büntetés.
    Voltam zsugás a szerelemben,
    rejtett lapokkal nyertem és
    csak cinkezett paklit kevertem,
    de most itt gubbasztok leverten,
    a döntő játszma végetér
    s máris viszi, mit összenyertem –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés,
    mert az, akit most megszerettem,
    rámzúdít annyi szenvedést,
    amennyit meg sem érdemeltem.
    Ölelése attól kegyetlen,
    hogy nékem szól, ha engem ér.
    Így ölelt mást is, egyperegyben –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés.
    Csak részletébe teljesedtem
    annak, ki oly nagyon egész,
    hogy egyedül több, mintha ketten.
    Kenyerem javát meg sem ettem
    s végtisztesség, amit igér.
    Halálosan kell hát szeretnem –
    eljött a kutyára a dér.

    Herceg, gyönyör és szenvedés
    percenként váltakozva ér,
    áldás ez és istenverés –
    eljött a kutyára a dér.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TOMPAZÖLD

    Bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
    Most hiába vártok tőlem szívderítő songokat:
    bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.

    Reményem is tompazöld már, mint az erdei moha,
    megremeg az éjszakában, mint a szélcibálta fa,
    megremeg az éjszakában és hív minden éjszaka.

    Mit kiáltottál felém? Jaj, nem tudom már, kedvesem!
    Kár, hogy a hatalmas erdő oly parányi volt nekem.

    Mondd, mi történt, őzek őze, mért futottál messzire?
    És mi történt énvelem, hogy nem várok már semmire?
    Tollal sebzem szívemet csak, folyton verset vérzek én,
    ahelyett, hogy erdőt járnék húshagyó kedd éjjelén,
    nem tudom, hogy merre mentél, hol vadászod önmagad?

    Szívemben a szomorúság úgy világít, mint a nap.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: EGY PERCCEL HAMARABB

    Sosem a búcsúlevelek,
    nem a szakítás, nem a könnyek
    jelentik azt, hogy elköszöntek
    örökre a szerelmesek,

    de a strandon a tétován
    más combra áttévedt tekintet,
    a türelmetlenül leintett
    hálálkodás a nász után,

    ha nincs folytatni gusztusod
    a kedvesed-harapta almát,
    vagy mikor gyönge diadalmát
    meghagyni színleg sem tudod,

    mikor először áll meg úgy
    pillantásod a kedves arcán,
    hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
    s nem leszel tőle szomorúbb,

    mikor szúrás nyomán a vér
    egy perccel hamarabb megalvad
    és mikor csók közben magad vagy –

    szerelmed véget akkor ér.


  • Baranyi Ferenc: RONDÓ II.

    Tudom, hogy elhagy egy napon,
    s attól fogva utána indít
    minden, mi ellök tőle mindig
    most még, mikor kezét fogom
    s úgy űzöm őt, hogy vonszolom.

    Tudom, hogy elhagy egy napon,
    s utána minden tévedését
    igazolom s ahogy ma mézét:
    holnap mérgét is szomjazom,
    mert azt is már méznek tudom.

    Tudom, hogy elhagy egy napon,
    s tudom, hogy hűlt helyén az emlék
    különb lesz nála s rabja lennék
    rögtön, mihelyt feloldozom,
    de emlékét is vállalom,

    hisz teljessége hiedelmét
    majd csak hiányától kapom.


  • Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

    Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
    sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
    futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
    futnál hozzája szüntelen, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre,
    s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
    a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
    mosolyognál szíved szerint, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: lehetne felbújtó az álom,
    s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
    álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
    álmodhatnál, mert volna mit, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
    de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
    hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
    lehetnél hős, nem csak derék, de
    valami mindig közbejön.

    Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
    miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
    pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
    igen, adódna még idő, de
    valami mindig közbejön.

  • Baranyi Ferenc: Staccato

    Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
    csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
    vezekelünk a rég megérdemelt nász
    visszaeső kis bűnözőiként,

    akié vagy, elvesz naponta tőlem,
    s ha néha visszakaplak egy napig:
    megint sután, csak félig-ismerősen
    puhatolom felejtett titkaid,

    heteken át, míg várom folytatását
    egy-két lopott órának, meglopok
    minden varázst, mit új találkozás ád,

    mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
    már messze vagy, mikor megérkezel.
    Karomba kaplak s mégsem érlek el.

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.