Címke: elmúlás

  • Váci Mihály: A záruló virág

    Lányos mosollyal álmodik a tó,
    zöldes szemében könnyű végtelen;
    gyógyít a fény, a csend, a néptelen
    hajnal: – nem ébredt még fel a Való.

    Még álmodik pár percig a világ,
    valami másról mélyen álmodik,
    valami közeledő távolit –
    – mint a magot a záruló virág.

    A csipkebokor szirmai lehullnak,
    nem pompázik vörös tavasz idő:
    – a megfogant gyümölcs köré az ujjak
    védő, kemény csonthéjas ökle nő!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Beszélgetések

    A barna éjszaka mezsgyéin,
    a lámpák napraforgói alatt,
    hogy szerettem Veled az égre nézni,
    ha már nem leltünk szavakat!

    Erkélyek sötét fedélzetein
    hajózni éjek, emlékek felett,
    hallgatni egymás mellett és susogni,
    mint virágok fölött a levelek!

    És eszpresszók gyóntató asztalánál
    gyufát tördelve éjjelig,
    mennyit tudtunk arról beszélni,
    hogy csak beszélünk, évekig!

    S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
    – a partok közt hogy megfeszült a híd!
    Ó, nagy dologról volt szó itt, és arról
    szerettünk volna mondani valamit!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Végül

    Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    csak szeressék!
    Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
    hogy ne szeressék!
    Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
    a szíve tessék!

    Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve
    ne is tessék.
    Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
    hogy meg ne vessék.
    Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri,
    hogy meg is vessék.
    Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
    ezüstös karácsonyestét?
    Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
    és azt, mi lesz még?!

    Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    – azt se, hogy szeressék.
    Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
    szeressen még.
    Legyen, aki megengedje: – rágondolva tölthessen el
    egy-egy estét.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Weöres Sándor: Őszi melódia

    Hűvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hűvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
    lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    Kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hűvös és öreg az este.

  • Váci Mihály: Volt egy életem

    Egy életem volt – semmivé lett.
    Milyen megrendítő kísérlet
    volt arra, hogy én is, én is éljek!

    Már kamasz koromban elvesztem,
    mikor egy este sírni kezdtem,
    s a csillagokhoz kéredzkedtem.

    S mert ezután is semmiségek
    adtak nekem gyönyörűséget,
    hát mindenki bolondnak nézett.

    S mert hittem, hogyha hitegettek,
    és sírtam szívből, hogyha vertek,
    – azt mondták rám mindig: – csak gyermek!

    “Komoly” se voltam – mert nevettem.
    És “hű” se voltam, mert szerettem!
    Végül senkinek se kellettem.

    Csak ilyen voltam én – egyetlen,
    magányos ebben a kegyetlen
    torkomra forrott életemben.

    Talán magamról elég ennyi,
    hogy megértsem belőle: – senki
    nem is tudott engem szeretni.

    Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
    jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
    És egy szavam sem lehet ehhez!

  • Ady Endre: Őrizem a szemed

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Világok pusztulásán
    Ősi vad, kit rettenet
    Űz, érkeztem meg hozzád
    S várok riadtan veled.

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Nem tudom, miért, meddig
    Maradok meg még neked,
    De a kezedet fogom
    S őrizem a szemedet.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Élet helyett órák

    Énekek éneke így énekellek:
    Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
    Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
    Időben-siker, pénz, háború, béke
    S egy teljes asszony szive szívem mellett,
    Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
    Legjobb köntösim selymei fakultak
    S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.

    Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
    Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
    Hatvan királynő termeit lezártam:
    Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
    És íme, árva Libánus-fa ágyam,
    Ezüst, erős oszlopai remegnek,
    Gyüretlenek a bársony, puha leplek
    S homálya van az arany-mennyezetnek.

    Kinek az ínye olyan édességes,
    Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
    A messzi csillag miért olyan fényes?
    Miért fut el a csillag és a mátka?
    A hervadt ajak miért olyan éhes?
    Az én mátkám nem jön, hiába várom,
    Fussatok nők, termeitek kitárom,
    Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.

    Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
    Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
    S eláltatott hőse az akarásnak
    Most itt állok akaratlan, dermedtje
    Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
    Futó csillagok fényüket rám-szórták,
    Elkábitottak olcsó mandragórák
    S az Élet helyett nem jöttek csak órák.


  • Ady Endre: A cigány vonójával

    (Az elveszett családok ciklusból)
    Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni

    Vadászgatnak multamban a gondok:
    Ki szoknyákért futkostam bolondot?
    Megérte vagy meg nem érte?:
    Késő van már, mit bágyasszak érte.

    Minden elmult bolondságom drága,
    Magam csúfja, magam bolondsága:
    Nem maradtam szeretetlen
    S ha szerettem, magamat szerettem.

    Most vagyok csak szomoruan, furcsán
    Régi-régi bolondságok multán:
    Szép eszem ha mostan elmén,
    Istenem, be meg nem érdemelném.

    Sötét szirma az én violámnak
    S csillog az est, engem sokan látnak
    S vén vagyok bár s nem érdemlem:
    Piros legyen a bokrétás mellem.

    Bús violám, akarsz lenni rózsa?
    Rózsa kell most, nem tehetek róla:
    Hogyha eddig nem engedtem,
    Ne kacagjon ki a világ engem.

    Felednélek, ha nagyon akarnám,
    Eléldelnék a magam hatalmán
    Boros szívvel kihevülve.
    S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

    »Lement a Nap a maga járásán,
    Sárgarigó szól a Tisza partján,
    Sárgarigó, fülemile,
    Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«