Címke: elmúlás

  • József Attila: LOVAS A TEMETŐBEN

    Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
    Kit csókkal vár a Nap leánya,
    Kitárul két temetőkapu
    S belovagol búsan-frissen
    Az álmok kapitánya.

    Bukott vezér, könnyet is hullat,
    Bús daccal bolyong szerte-széjjel,
    Lova már nyihog, gödröt kapar,
    Riadtan várja. – Sok a sír
    S fut a Holddal az Éjjel.

    Uj hant előtt sóhajtva áll meg,
    De kemény marka vasba szorul.
    És megy és jár sok sír között
    – Még a Hajnal is kacagja –
    Részegedve, botorul.

    Lovára borul. Visszaüget,
    Búcsút int minden hulla-rögnek.
    S az eliramló lovas után
    Álomtemetőből vissza
    A vágyak dübörögnek.

    1922 első fele

  • JUHÁSZ GYULA Ősz

    Opálos színei bágyadt ködében
    Leszáll reám a kora alkonyat,
    Kései tűzrózsák nyílnak a réten
    S az égen a mély csöndesség fogad.
    Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
    És sötétben hallgat a tó
    S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
    Mint altató.

    Hűs szele húz át az ősznek a réten,
    Fázik a lelkem, érzi a deret,
    Keresnék valamit a messzeségben,
    Kihunyt fényt, elnémult üzenetet…
    Oly hirtelen borult az est fölébem
    S az ősz oly gyorsan rámtalált,
    Úgy állok itt a hervadó vidéken,
    Mint a topolyafák.


    👉 Kattints a címre a teljes vershez


  • Várnai Zseni: Anyám az őszben

    Oly kicsire zsugorították az évek,
    meggörnyesztették a szenvedések,
    a háta hajlott, a szeme árkos,
    s mint a fa kérge, arca ráncos.

    Pompázó szépnek sohse láttam,
    csak munkában, kopott ruhában,
    remegni értünk, sírni, félni,
    én nem láttam az anyámat élni.

    Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
    áll ő kopárra szüretelten
    a késő őszben, s földre hajlik,
    panaszló hangja alig hallik.

    Gyümölcsei már mind leértek,
    magában néz elé a télnek,
    a hosszú télnek, elmúlásnak,
    lassan a földberoskadásnak.

    Deres fejét az ősz belengi,
    látom őt lassan ködbeveszni,
    belehullni az öröklétbe,
    időtlen, nagy végtelenségbe.

    Termő porából élet érik,
    aranyszíve a napban fénylik,
    így él majd ő gyümölcsben, fában,
    elmúlhatatlan anyaságban.

  • Arany János: “A tölgyek alatt”

    A tölgyek alatt
    Sokat űltem másszor,
    De meg is bántam
    E hibámat százszor:
    Jutott nekem érte
    Keserű falat;
    Dehogy űlök többé
    A tölgyek alatt!

    A tölgyek alatt
    Verset gabalyíték;
    Ment, – homlokomat
    Sem verte veríték;
    Vesszőt futa, – hétszer
    Föl meg le szaladt
    Érte szegény kis vers:
    “A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Én űlni ne merjek,
    Miután lettem
    (Magam írom) gyermek” –
    Nagy ménkü levélben
    Jött parancsolat –
    “Avagy írjak prózát
    A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Beteg, ősz poéta
    Leűlhet ugyan,
    Ha nehéz a séta:
    Hanem aki hatvan
    Telet ért s nyarat,
    Az versbe ne fogjon
    A tölgyek alatt.

    “A tölgyek alatt
    Öreg hernyók másznak,
    Melyek ifjan mint
    Lepkék karikáztak;
    Eg a világ rende,
    (Visszára halad):
    Aki hernyó, másszon
    A tölgyek alatt!

    “De tölgyek alól
    Pindusra ne másszon,
    S ott mint fiatal
    Ne is hadonázzon;
    Mi vagyunk, babért ki
    Ott mostan arat:
    Ő fogja be száját
    A tölgyek alatt!”

    Mert tölgyek alatt
    Üte lantján csorbát,
    S lánglisztje közé
    Elegyíte korpát:
    Most, ha mi lisztlángot
    Őrölt e garad,
    Mind korpa ez egytől:
    “A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Babérjain űlve
    Még élhet ugyan,
    Nem irígylem tűle:
    Hanem irjon már más,
    Ki fiatalabb
    S nem rímel a b-re
    Igy: “tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt” –
    Küldöm kritizálva:
    Minden sora bűn,
    Minden szava szálka.
    Nincs benne sem érzés
    Sem egy gondolat,
    Csupa üres léggömb
    “A tölgyek alatt.”

    “Ki a tölgyek alatt,
    Noha csúzos karral,
    Üstökbe nem áll
    Egy nyári viharral,
    S ha érzi szelét, már
    Gyáván beszalad:
    Hogy’ is írna az jót,
    A tölgyek alatt!

    “A tölgyek alatt –
    Felhők szeme rebben” –
    Van-e szép, vagy kép,
    Vagy értelem ebben?
    “Felhők szeme” ilyen
    Csoda-bogarat
    Képzelni… ha cédrus,
    Nem tölgyek alatt!…

    “Ám, tölgyek alatt
    Hiú vén poéta
    Megszokta nagyon
    Olvasni nevét a
    Rossz verssel, amelytől
    Már fű-fa szalad…
    Úgy ontja örökké
    A tölgyek alatt.

  • Arany János: A RAB GÓLYA

    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

  • Arany János: SZŐKE PANNI

    SZŐKE PANNI

    Szőke Panni henyélve ül,
    Mégis cifra, majd elrepül;
    Apja földje és tinója
    Mind fölment már viganóra.

    De az apja mégse’ bánja,
    Mert kisasszony a leánya,
    Ő maga is boldog jobbágy,
    Elengedik a robotját.

    Sem szántani, sem aratni,
    Csak a vékát kell tartani:
    Az uraság színig adja,
    A kasznár meg el se csapja.

    Szőke Panni felmegy Pestre,
    Még ott is az emeletre,
    És az apja – dehogy bánja!
    Nevelőben a leánya.

    Nevelőben jó dolog van:
    Sok kisasszony lakik ottan,
    Szép úrfiak, szép huszárok
    Járnak mulatni hozzájok.

    Mi lelt téged szőke Panni?
    Fiatal vagy még meghalni;
    Képeden volt egy pár rózsa:
    Hova lett ily hamar róla?

    Mi lelt téged Panna lyányom?
    Elfonnyadtál, szép virágom,
    Jer, kiviszlek a mezőre,
    Éledjen a lelked tőle.

    Panni nem szól, görnyedve űl,
    Olyan rongyos, majd elrepűl;
    Vidd ki apja, vidd mezőre,
    Szép, virágos temetőbe.

    (1847)

  • Petőfi Sándor: Sári néni

    A küszöbön guggol Sári néni,
    Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
    Van nyergelve pápaszemmel orra,
    Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Ami eddig ott lenn volt ruháján,
    Odafönn van most a ránc orcáján;
    Csak úgy líg-lóg derekán ruhája,
    Mintha rá villával volna hányva.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
    Fehér, mint a fehérített vászon,
    S borzasan űl feje tetejében,
    Mint a gólyafészek a kéményen.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Befelé vette az útját szeme,
    Ráúnt régi születőhelyire,
    Ott benn pislog szomorún, nem vígan,
    Mint lámpa a beroskadt sírban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Keble róna, puszta s csendes róna,
    Mintha már alatta szív se’ vóna;
    Ott van még a szív, de mozdulatlan,
    Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Vad, tékozló fiú az ifjúság,
    Két marokkal szórja gazdaságát,
    De jön apja, a zsugori vénség,
    S visszaszedi elpazarlott kincsét.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Szalonta, 1847. június 1–10.