https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.


    Forrás: PIM

  • Ágh István: A tiszta szoba

    Edényzajos házban
    remete ez a szoba,
    sáros csizma, kupec-beszéd
    nem mocskolta soha.

    Konyha, kamra
    koszos útjaitól messze,
    olyan távoli a házban,
    mintha erdő mélyén lenne.

    Olajfák hegyéig vetett
    ágyain zsalufény, kristály,
    a kiskert árnyékvilága
    örök félálomban vibrál,

    óra hallgat a falon,
    porba, rozsdába rekedt
    mutatója az időből
    egy percet megörökített.


    Forrás: PIM

  • Ágh István: Utószó

    Csizma kellett volna, zsíros közöny,
    lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,
    bugyborog azonnal, mint a mocsár,
    fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.

    Hát visszajutottam, csúf társaság,
    varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,
    láthatáron túl is tanyák, kutak,
    buta ebek őrzik nyomorukat.

    Mégis laknak erre, mégis haza,
    áll penésszel meszelt vakablaka,
    s elterül a hírhedt kerékkötő,
    végig vízszintesre nyomott mező,

    hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob
    ifjúságot, emészt talentumot.
    Laktam már, ismerem természetét,
    három napra jöttem, éppen elég,

    jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,
    meglógni lehet csak, búcsúzni nem.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Ilona

    Lenge lány,
    aki sző,
    holdvilág
    mosolya:
    ezt mondja
    a neved,
    Ilona,
    Ilona.

    Lelkembe
    hallgatag
    dalolom,
    lallala,
    dajkálom
    a neved
    lallázva,
    Ilona.

    Minthogyha
    a fülem
    szellőket
    hallana,
    sellőket,
    lelkeket
    lengeni,
    Ilona.

    Müezzin
    zümmög így:
    „La illah
    il’ Allah”,
    mint ahogy
    zengem én,
    Ilona,
    Ilona.

    Arra, hol
    feltűn és
    eltűn a
    fény hona,
    fény felé,
    éj felé,
    Ilona,
    Ilona.

    Balgatag
    álmaim
    elzilált
    lim-loma,
    távoli,
    szellemi
    lant-zene,
    Ilona.

    Ó az i
    kelleme,
    ó az l
    dallama,
    mint ódon
    ballada,
    úgy sóhajt,
    Ilona.

    Csupa l,
    csupa i,
    csupa o,
    csupa a,
    csupa tej,
    csupa kéj,
    csupa jaj,
    Ilona.

    És nekem
    szín is ez,
    halovány
    kék-lila,
    halovány
    anilin
    ibolya,
    Ilona.

    Vigasság,
    fájdalom,
    nem múlik
    el soha,
    s balzsam is
    mennyei
    lanolin,
    Ilona.

    Elmúló
    életem
    hajnala,
    alkonya,
    halkuló,
    nem múló
    hallali,
    Ilona.

    Lankatag
    angyalok
    aléló
    sikolya.
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona,
    Ilona.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Hitves

    Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
    és úgy követlek, mint sötét detektív,
    a pesti utcán, a budai lankán,
    kedves Ilonkám.

    De egyre jobban szállnak már az évek,
    fáradt szemünk a semmiségbe réved,
    és ami jön, az oly hűs és komorló,
    mint a koporsó.

    Az arcodon is feltűn néha-néha
    a fölség és a gyász reszkető árnyéka,
    s életre buzdítasz, halálra intesz,
    mint ama hitves,

    ki kőbe vésve áll a sírok ormán
    egy anya fájdalmával, és mogorván
    a sír hálószobáját nézi csendben
    s szeme se rebben.

    Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
    nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
    titokzatos alvótárs, földi vágyban
    s a hideg ágyban.

    Rejtélyes, aki immár szomorúnak
    mutatod arcod, húga te a búnak,
    beszéld el, mi az élet szörnyű titka
    és mi a kripta.

    Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
    beléd fogódzom és kérdezlek itten,
    hová megyünk mi, élet koszorúsa,
    mélyszavú múzsa?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

    Van már kenyerem, borom is van,
    van gyermekem és feleségem.
    Szívem minek is szomorítsam?
    Van mindig elég eleségem.

    Van kertem, a kertre rogyó fák
    suttogva hajolnak utamra,
    és benn a dió, mogyoró, mák
    terhétől öregbül a kamra.

    Van egyszerű, jó takaróm is,
    telefonom, úti bőröndöm,
    van jó szívű jót-akaróm is,
    s nem kell kegyekért könyörögnöm.

    Nem többet az egykori köd-kép,
    részegje a ködnek, a könnynek,
    ha néha magam köszönök még,
    már sokszor előre köszönnek.

    Van villanyom, izzik a villany,
    tárcám van igaz színezüstből,
    tollam, ceruzám vígan illan,
    szájamban öreg pipa füstöl.

    Fürdő van, üdíteni testem,
    langy tea beteg idegeimnek,
    ha járok a bús Budapesten,
    nem tudnak egész idegennek.

    Mit eldalolok, az a bánat
    könnyekbe borít nem egy orcát,
    és énekes ifjú fiának
    vall engem a vén Magyarország.

    De néha megállok az éjen,
    gyötrődve, halálba hanyatlón,
    úgy ásom a kincset a mélyen,
    a kincset, a régit, a padlón,

    mint lázbeteg, aki föleszmél,
    álmát hüvelyezve, zavartan,
    kezem kotorászva keresgél,
    hogy jaj, valaha mit akartam.

    Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
    a kincs, amiért porig égtem.
    Itthon vagyok itt e világban,
    s már nem vagyok otthon az égben.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

    A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
    akarsz-e mindig, mindig játszani,
    akarsz-e együtt a sötétbe menni,
    gyerekszívvel fontosnak látszani,

    nagykomolyan az asztalfőre ülni,
    borból-vízből mértékkel tölteni,
    gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
    sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

    Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
    havas telet és hosszú-hosszú őszt,
    lehet-e némán teát inni véled,
    rubin-teát és sárga páragőzt?

    Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
    hallgatni hosszan, néha-néha félni,
    hogy a körúton járkál a november,
    az utcaseprő, szegény, beteg ember,
    ki fütyürész az ablakunk alatt?

    Akarsz játszani kígyót, madarat,
    hosszú utazást, vonatot, hajót,
    karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

    Akarsz játszani boldog szeretőt,
    színlelni sírást, cifra temetőt?

    Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
    játékban élni, mely valóra vált?
    Virágok közt feküdni lenn a földön,
    s akarsz, akarsz-e játszani halált?

    Forrás: MEK