Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Fázom.
Nem a széltől, nem az esőtől,
hanem attól a hangtalan hidegtől,
ami belülről jön.
A fák leveleikkel búcsúznak,
én meg a szavaimmal.
Mindkettő sárgul,
mindkettőt elviszi a szél.
Már nem keresem a nyarat.
Megtanultam:
a meleg nem az évszakban lakik,
hanem egy másik ember tenyerében.
És ha az a tenyér elenged,
hiába süt a nap,
mégis ősz van.
Van egy kert,
ahová minden tavasszal visszatér a fény,
de én már nem.
Ott felejtettem a gyermekszavakat,
az elgurult labdát,
és a tavasz illatát,
ami akkor még
nem a múlást jelentette.
Most messziről nézem,
hogy az almafák újra virágoznak,
és egy pillanatra úgy érzem:
mintha mégis hazaérkeztem volna.
De a kapu zárva van,
a kulcs elveszett,
és az idő
már nem vár senkire.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Szebb minden napsütésnél
a halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
a múltba tűnve távol, –
köztünk lebeg egy ismeretlen,
nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal,
elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép,
ami nagyon, de nagyon szomorú!
Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
kedvesünk sörénye a kés alatt:
mind ami lét volt, lenni megmarad,
a csipkefák szerelmi hajzata,
fogalmaink: az ember és haza,
a sárga ló s a pegazus-fiak –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
a csillogást fájóvá szaporítja:
vadállat-fejjé nőnek a kövek,
ruhaszárítók: lengő égövek
osztják világgá ifjúságodat –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak elburjánzik, dolgait leróván.
Fehér inged átível Európán.
Váram hetedik ajtaja
kifele nyílik,
indíts, haver,
amíg a vár
forog tovább,
s forog körül
a külvilág;
végy birtokot a semmiben.
A hőkölők, a hódítók
fagyosan ott bogárzanak,
ott vagy te is,
ne játszd meg magad.
A nagy élet itt volt neked
s itt van ma és örökké,
de mérhető időben
soha többé.
Lehet rólam álmodni hosszan,
dögösen, halálosan,
fennkölt vagy banális ricsajjal.
És zengő csöndben elforog
az idomíthatatlan angyal.
Ki porból lettem s porrá válok,
halálra gyógyszert nem találok.
Síromra kérek szép virágot,
életet, s mindent eltestálok.
Szívemet kössék rongylabdába,
játszó kicsikék vigalmára.
Nem fáj kedvesek rúgására,
beröpül majd a boldogságba.
Hamvamat lábbal-hordott pornak,
szőnyeg-poroló jóasszonynak
ajánlom – vígabb hajnalokon
lebegő, piros porsátornak.
Ájtatos madár fütyüli,
barbár jóság minden hangjegy.
Jön a tavasz, tündököl,
csókoltat, de mégis elmegy.
Négy fogacskám elhagyott
s az ifjúság bölcs varázsa,
ó négy márvány liliom,
négy világtájat pusztulása.
Bánatos virág-szivem
fekete almát kuporgat.
A cigányos alázat
tündér álmaimra forrad.
