https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Solymos Ida: Első szerelem

    Jaj, kedvesem, be megszaladtál!
    Esteledik, s magamra hagysz.
    Várlak, eztán örökre nagylány –
    eligazítod sorsomat?

    Nehéz nekem így egyedül,
    évszakok össze-vissza ráznak.
    Az alkonyat rámfeketül,
    és megkeserít az alázat.

    Hány esztendő, míg ideérsz?
    Hiába gyúrtam hógolyókat?
    Hiába lestem a vetést?
    Palántáknak fecsegtem rólad.

    Neveltem cirbolyafenyőt:
    ha érkezel, alája állok.
    Azóta emeletje nőtt,
    s felserdültek rég a platánok.

    Még most is ott vagy? Istenem,
    három megye takar előlem.
    Arcodat még megismerem?
    Azóta két-arasznyit nőttem.

    A hangod néha erre száll,
    elsuhog bozontos esőkkel –
    hallgatom, ködszürke madár,
    vakítózöld, vizes mezőben.

  • Solymos Ida: Kitartott ujj

    Ha elhagynálak, szerencsétlen lennék,
    holott régóta nincs hozzád közöm.
    Nem boldogít a tervezett öröm.
    Már nem hiszem éveink hiedelmét.

    A jóság kárhozottja vágytam lenni,
    ahány nagy példa – agyamban ragadt:
    leszel magas, s én, az alacsonyabb,
    ki kultuszod templomát megteremti.

    Régi század véletlen-ittfelejtett
    bolondja én, egy ábrándbéli kertet
    köréd öleltem süketen, vakon.
    Templomot, kertet a jég tönkreverhet,
    ha csak visszhangtalan szívemnek és eszemnek
    kongását hallom minden hajnalon.

    *

    Elhigyjem-e, hogy magad elcsukod
    előlem végleg, mint cukrot az úrnő
    cseléd elől…? Szemléljem a csukott
    kamrát?! A képzet falaimon túlnő.

    Szólítva is, szólítatlan – hallgatsz.
    Tudom, bazaltból raktad sáncaid.
    Csak szótlanság ad akkora hatalmat,
    mely bátrat is szorongani tanít.

    Kitartott ujjad nem feledhetem.
    Néztem soká, míg hátam is behorpadt.
    Vagy ott se volt? Tán csak a sáncperem
    fölött a hold egy vékony-árnyú gallyat
    kitüntetett…? Felzörgetem a várost,
    ha jelt adhat rá egy szívdobbanásod.

    *

    Elalszol majd, és nem érzi fejed:
    deszka van-e alatta, lenge párna.
    Nem gondolsz utak, arcok ritmusára,
    celebránsok sem említik neved,
    nem ismerik. Bennem tovább rezeg,
    aki lehetnél. Homlokodnak árnya
    velem szalad egy étoszibb világba.
    Őrizlek én, ahogy testvért lehet.

    Szobád nem fog arcodról vallani.
    De vall a véső, ha nem szolgai!
    S élőt, szoborral, lesz, ki összetéveszt.
    Őrölhetnek a város malmai,
    ha nem lesz mód szemedbe mondani:
    csak én vagyok, ki önmagaddal mérlek.

    1963

  • Solymos Ida: Talán szerettél

    Te nem szeretsz. Nem is tudom,
    hogy szerettél-e valaha.
    Arcod, mint kihalt utakon
    a bezárt házak ablaka.

    Én meg csak úgy, ahogy már szoktam,
    felmondlak, mint fájdalmait
    a test, mely gyürkőzik a sokkal,
    s a görcs szétvágja szavait.

    Esetleg szeretsz még, ahogy
    emlékezők az alkonyat
    félcsöndjét, ha a völgy vacog,
    s fölötte elzúg egy vonat.

    Szerettél? Mindegy. Istenem,
    a férfi sokfelé keres
    arcot, kezet, amely felel,
    s oltalmazásra érdemes.

    Most hallgatsz, akkor is, ha tán
    magadról hangosan beszélsz,
    ahogy a bankett abroszán
    hallgat kezed, e hosszú kéz.

    Vendéglői zene nyafog,
    jelre, hangsúlyra figyelek:
    nyitnak-e résnyi ablakot
    a benned alvó istenek.

    1965

  • Solymos Ida: Üzenet

    Kié ez az ige-halom?
    Előre-hátra olvasom.
    Kinek szólhat az üzenet,
    habár címzettje én vagyok —
    kéményetek, raktárotok.

    Kövületté vált sóhajok
    a kürtő hosszán; iszonyat
    s narancs-édes szavak vegyülnek.
    Itt van, de kokszrideg az ünnep.

    Nem fényébe, csak alkonyatja
    szoborképzetéhez tapadva
    behunyt szemmel úgy szűrni ki
    a hahóból a jajkiáltást,
    mintha elszámoltatna valaki.

    Solymos Ida: Regresszió

    Utazó nyár volt, de egész.
    Aztán szigetelés emitt, amott.
    Kényelmetlenkedés a nappalokkal,
    és éjszaka a zátonyok.

    Mégis az akárhány hajó,
    bármerre úszott,
    égtájára ért.

    Majd: vízalatti torpedó! –
    arcok, arc, visszfénye, hang.

    Solymos Ida: Pohárhomály

    Kininsöprés.
    Mi körnek indult, körbe ért.
    És mindez egyszerűbb, mint hihető:
    ez volt a lét.

    Solymos Ida: Víz alatt

    Gepárdfutású lába volt,
    nagy ollóujjai,
    kilincsrezeknél sárgább arcú,
    oboás–klarinétcs,
    a szólam ha követelte, fújt fagottot is,
    még fülemülét is utánzott,
    és a csalogány visszaüzent neki.

    S volt ő födetlen megnyilatkozás,
    múltból jelen.
    Jegyezni érdemes történetem:
    Isten halántékához leghosszabbik létra,
    távolodása nyújtható folyó.

    Hajóm kéménye, amikor tisztelgett,
    gondot-viselőn mosta oldalát.

    Vízikastélyom kacat:
    árboc, vitorla, tat cafrangjai
    a hínárlétbe mállanák.
    Úszó lakásom lesz nyálkás derengés.

    Fejfám a kormány lenne – elragadta,
    vonszolja-tolja messzire.

  • Solymos Ida: Tükör előtt

    Nem keresem már, mi voltam,
    csak nézem, ki lettem.
    Arcomon finom vonalak:
    az idő ujjlenyomatai.

    Egykor még siettem,
    most inkább kivárok.
    A tükör nem ellenség többé,
    csak emlékeztet arra,
    hogy minden arc mögött van egy történet,
    amit már nem kell elmondani.

    Mosolygok.
    Nem a szépségért,
    hanem mert még tudok.

  • Solymos Ida: Csend

    Nem zörög már az ablak,
    nem beszélnek a falak.
    A szavak elbújtak bennem,
    mint riadt madarak.

    Nem szól senki.
    Csak a szívem jár,
    mint egy rég elfeledett óra,
    amit senki sem húz fel többé.

    És mégis:
    minden percében ott dobban
    valami élő, valami fény,
    amit nem lehet elhallgattatni.

  • Rab Zsuzsa: Fény a parton

    Messziről nézem a vizet.
    Hullámok játszanak a széllel,
    a parton gyerekek nevetnek,
    és a nap egyre mélyebbre hajol.

    Valahol túl a látóhatáron
    valaki szintén nézi ezt a fényt.
    Talán nem is tud rólam,
    mégis összeköt bennünket a víz,
    a csend,
    meg az, hogy mindketten várunk valamire.

    A nap már a vízbe csúszik,
    de a hullámok aranyba borulnak.
    Így búcsúzik a világ,
    amikor élni akar.

  • Rab Zsuzsa: Visszhang

    Szóltál egyszer,
    s azóta visszhangzik bennem minden.
    A csend is.

    Nem tudom, mit mondtál –
    már rég elmosta az idő.
    Csak a hang maradt,
    mint üres kagylóban a tenger zúgása.

    Néha még fölriad bennem,
    amikor elhiszem,
    hogy végre elfelejtettelek.

    És olyankor újra kezdem:
    hallgatni a semmit,
    amiben te szólalsz meg újra.

  • Rab Zsuzsa: Emlékezés

    Nem őrzöm a szavaidat,
    mégis itt vannak bennem,
    mint a tenger sós illata
    a sziklákban.

    Nem őrzöm az arcod,
    mégis látlak,
    ha lehunyom a szemem,
    s átsüt rajtam a fény,
    amit te hagytál bennem.

    Nem őrzöm a kezed,
    mégis érzem,
    ahogy valahonnan messziről
    megérint,
    mikor fázni kezd a szívem.

    Mert ami elmúlt,
    az nem tűnik el,
    csak megtanul bennünk
    csendben maradni.

  • Rab Zsuzsa: Tél előtt

    Már csak a fény maradt,
    s az is fakulni kezd.
    A fákon nincsen levél,
    csak a madár maradt vendégnek.

    A szél már hideg, mint a hallgatás,
    s a felhők alatt
    a város reszket,
    mint egy elhagyott gyermek.

    De bennem még meleg van.
    Nem tűz, nem láng –
    csak a szívem halk izzása,
    amit senki sem lát.