Címke: emberi lélek

  • József Attila: A kutya

    Oly lompos volt és lucskos,
    A szőre sárga láng,
    Éhségtől karcsú,
    Vágytól girhes,
    Szomorú derekáról
    Messze lobogott
    A hűvös éji szél.
    Futott, könyörgött.
    Tömött, sóhajtó templomok
    Laktak a szemében
    S kenyérhéját, miegymást
    Keresgélt.

    Úgy megsajnáltam,
    mintha belőlem szaladt volna
    Elő szegény kutya.
    S a világból nyüvötten
    Ekkor mindent láttam ott.

    Lefekszünk, mert így kell,
    Mert lefektet az este
    S elalszunk, mert elaltat
    Végül a nyomorúság.
    De elalvás előtt még,
    Feküdvén, mint a város,
    Fáradtság, tisztaság
    Hűs boltja alatt némán,
    Egyszer csak előbúvik
    Nappali rejtekéből,
    Belőlünk,
    Az az oly-igen éhes,
    Lompos, lucskos kutya
    És Istenhulladékot,
    Istendarabkákat
    Keresgél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Bolyongok

    Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
    És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
    És csak reám várnak.

    Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
    Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
    Fénylő csillagokra.

    Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
    Ott fognak igazán engemet szeretni,
    Igazán szeretni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Idézetek

    „Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hat szonett a csodálkozásról

    I.

    A munka mámorától ittasultan
    Gondolatom ha olykor elpihen
    S lassan elúszik mély vizeiben
    Az éntelennek, a jövőm s a múltam
    Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
    S mintha megállna virrasztó szívem,
    Fekszem az éjszakai semmiben
    És semmijében annak, ami voltam:
    Egyszerre sajgó semmiségem éje
    Ketté hasad s mellemre rázuhan
    A halhatatlan kérdés meredélye:
    A semminél sötétebb lenni mélye:
    Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
    Hogyan lehet az, hogy valami van?

    II.

    Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
    Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
    Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
    De mért szisszentem akkor oly nagyot?
    Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
    A drót lennék a lámpa belsején?
    A drót a fényes, de nem ő a fény.
    Én nem a fényes, én a fény vagyok.
    Nem is a fény, nem is a fájdalom –
    Más, ami érez, és más, amit érez:
    A fényt is én csak érzem, gondolom.
    Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
    És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
    Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?

    III.

    Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
    Milyen egyetlen, milyen szuverén!
    Érzed-e láttán, amit érzek én:
    A mélyek és a magasok varázsát?
    A napra húzó mélyzöld kupolán át
    Ezer ágán és ezer levelén,
    Egy miniatűr kozmosz kebelén
    Érzed az élet izgató talányát?
    Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
    Hová a szemnek nincsen más fel-útja
    Hallod a hívást a mély lombokon?
    Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
    Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
    S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

    IV.

    Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
    Ki tudna minden percet számbavenni.
    Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
    Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
    De míg egy szó átlépte ajkamat,
    Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
    Hunyta szemét le örökre pihenni!
    S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
    Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
    Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
    S egy történelem indult ez alatt.
    S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
    S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
    Ez a pillanat, – csak egy pillanat!

    V.

    Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
    Csodálkozom azon, hogy meghalok,
    Hogy lábam alatt egy világ forog
    És egy mindenség kering körülöttem.
    Én nem keringek. Amit szemre vettem,
    Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
    Énbennem vannak, – s én én maradok
    És ők sincsenek megkétszerezetten.
    Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
    És mégis, mint a Hold a végtelenben,
    Egyedül úszom és fogyatkozom.
    S egy messze láng mindig megújít engem
    S a Teljes Fény elönti homlokom.
    S én úszom, úszom és csodálkozom.

    VI.

    Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
    Első ügyetlen-édes mozdulatja,
    Ami ösztönből lélekké avatja,
    S te utolsó, beérett szenvedelme.
    Belőled él az ihlet áhitatja,
    Te nélküled a szív nem énekelne,
    Szürkére fagyna szava és szerelme,
    Te minden alkotásnak édesatyja!
    Mikor elhangzott az első legyen
    S az újszülött angyalok lábhegyen
    Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
    Akkor születtél s el sem is enyészel,
    Mert az Isten szívére te kísérsz el
    Pihegő dalt és dadogó imát,
    Az ezredeknek ezredein át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: Tudod

    Tudod arra gondoltam,
    hogy ki kell mondani.
    Semmit nem szabad visszafojtani,
    mert az olyan,
    mint az alattomos,
    lassan ölő méreg.
    A visszafogott érzés öl.
    Szabadon kell engedni,
    nem szabad visszafogni
    se a bennünk élő Istent,
    se a bennünk élő ördögöt.
    Ki kell nyitni a palackot,
    különben szétrobban.

    Próbáltam,
    mind a kettőt próbáltam
    visszaszorítani,
    a szeretetet,
    a gyűlöletet is,
    de nem sikerült.
    Hiába mondogattam
    Magamnak mondogattam,
    ez nem én vagyok,
    nem tudok ennyire szeretni,
    nem tudok így gyűlölni.
    Hiába minden próbálkozás,
    mint az erővel visszatartott folyó,
    egyszer csak áttört a gáton
    a szeretet is, a gyűlölet is.
    Kimondtam magamnak.
    Szeretek,
    és amit sokkal nehezebb volt,
    gyűlölök.
    És mindez most,
    oly sok év után jött két ember.
    Két érzés.
    Azt hittem,
    együtt ez képtelenség,
    hogy a kettő
    nem fér el együtt a szívben,
    de most már látom.
    Megfér.
    De tudod,
    ha nem mondom ki,
    akkor megfulladok.
    Ki kellett mondanom.
    Gyűlölök,
    és éjjel, ébren,
    gondolatban,
    embert öltem.
    Kívántam, ne éljen.
    Úgy éreztem,
    nincs más megoldás.
    Ő öl, ha őt nem ölik.
    Aztán, mentem hozzád,
    és meggyóntam.
    Neked.
    Te szót se szóltál,
    fel se oldoztál.
    Nem mondtad,
    legyek jó,
    hogy ne legyek gonosz.
    És mégis megszűnt a teher.
    Most már úgy érzem,
    kell lennie más útnak is,
    mint a halál.
    De ha nincs,
    akit szerethetek,
    akit annyira szerethetek,
    hogy a legalantasabb bűnömmel is
    hozzá mehetek,
    akkor nem lett volna soha
    feloldozás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézetek

    „Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő – legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illés Endre: Szávitri

    „Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik.
    Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik.
    A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér,
    mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Feltámadás

    Férgével, savával a szorgos
    föld, az anyaföld, a meleg,
    lemossa rólam testemet,
    leszed rólam mindent, mi mocskos.

    Kitörölve a szemüreg,
    a csigolyák, a bordák sorra.
    Mint anyámtól hajdan, topogva
    várom ünnepi ingemet.

    Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
    Gábriel csöndít a toronyban
    és maga Jézus mond misét!
    Fussunk; nehogy egy utcasarkon
    egy kósza vétek nyakonkapjon
    mielőtt befogad az ég.

    Forrás: Magyar Kurír