Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.
Forrás: Lélektől lélekig
jól van Uram értelek
rúgj még rajtam
néhányat
megérdemlem
vessződdel oktass
hajts a mindennapok
átkozott mókuskerekében
míg bele nem pusztulok
és ha majd a porba zuhanok
bűneim súlyos
fekete köveiből
építs por-testem
fölé sírt
de tudnod kell
sosem akartam több lenni
csak egy Ember
vedd magadhoz lelkemet
Forrás: Lélektől lélekig
Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom.
Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten
s uraktól nyüzsög a végtelenség.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Nincs semmim, így megyek magamban,
tip-top szelíden, csendesen,
s ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.
A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint a kisded első fürdetőjén,
s mint a teknőn a halott.
De tart a föld ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek,
örök – mezítlen testemet.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
A gyertyában
leginkább
az a szép,
hogy lángját nem lehet
lejjebb-csavarni.
Feljebb sem.
Ahogy tud, ég.
S tudjuk, ebbe
bele fog halni.
A lámpa más.
A lámpa
máshogy ég:
lángja lélekként tud
felmagasodni.
Vagy pislákol koldúsmód.
Ez emberi tét.
Isten lecsavarja,
aki talmi.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
(Szekszárd, 1921)
Egeit az Ember, e vándor állat,
az évek nyári nappalára s téli
éjére fülledt üngökként cseréli
s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
életét friss legek selymébe; déli
édeneit, mint otthonát, kiéli;
de visszatér megint, s a régi tájat,
mint régi kedvest, uj szépségben éri.
Igy én is, amint visszatérek egyre
anyaföldemre – ama drága Hidra,
melyen át percem az Örököt éri,
amelyből jöttem –: az otthoni hegyre:
úgy térek vissza, Dante tájaidra!
Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
s jól ismerem a Tisztulás hegyének
fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
csillagos távlatait; sírva botlom
lelkem rongyára minden árkon-bokron
(mint papirkákra, miket útjegyének
szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
tikkadtan e különös nyaralásra;
bár minden tulvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
hol mint poklát cipelő útas-ördög
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve, s mégis számkivetve.
Forrás: Magyar Kurír
Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.
Forrás: Magyar Kurír