El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.
Forrás: Lélektől lélekig
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
a véges ember végtelen
gondolatai közt valahol,
a szem kihunyó tüze és
az elme végtelen szikrái közt valahol,
valahol véges életünk
két szélső pontja közt,
az Elérhetőnek határán valahol,
valami szédült nyugalom
kiirthatatlan reményeinek
határán valahol,
valami kába rettenet
kiirthatatlan borzalmainak
határán valahol,
ahol a szertefoszlott örökkévalóság
átengedi az Ember sorsát
az örökkévaló Jelennek,
hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
de annál szigorúbb a Törvény — —
a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
— ott kezdi remélni a Végtelent.
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
hol a perc súlya szertefoszlott,
hol a gondolat, a kifosztott,
tetszhalálból föltámadón
új életét kezdi, hol áll az Oszlop.
Mert hát ilyen a véges ember —
kacérkodik a végtelennel.
A végtelennel, melyre nincsen mérce
(hisz ezért végtelen) –, tehát
nincs mód rá, hogy megértse.
Mert mi mindent mértékkel mérünk.
Azt, hogy mennyit is “nyom” a vérünk.
Hogy — így vagy úgy, de — mennyit érünk.
Mennyire félünk, mennyire élünk.
Vagy hogy a sors mennyire büntet.
És – egyetlenegy életünket.
De a ránk kiosztott
időben most már áll az Oszlop.
Nagy ellenünk, az elmúlás
tehetetlenül rázza öklét:
van már percmutatód, öröklét!
Forrás: Magyarul Bábelben
“Már az is elég, hogy a világ egy része folyton az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?”
Forrás: Kedvesch versek
Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Forrás: kötet
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüngni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad…
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!
Forrás: Szeretem a verseket
Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.
Forrás: Lélektől lélekig
jól van Uram értelek
rúgj még rajtam
néhányat
megérdemlem
vessződdel oktass
hajts a mindennapok
átkozott mókuskerekében
míg bele nem pusztulok
és ha majd a porba zuhanok
bűneim súlyos
fekete köveiből
építs por-testem
fölé sírt
de tudnod kell
sosem akartam több lenni
csak egy Ember
vedd magadhoz lelkemet
Forrás: Lélektől lélekig
Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom.
Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten
s uraktól nyüzsög a végtelenség.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Nincs semmim, így megyek magamban,
tip-top szelíden, csendesen,
s ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.
A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint a kisded első fürdetőjén,
s mint a teknőn a halott.
De tart a föld ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek,
örök – mezítlen testemet.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
