Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?
Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.
Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?
Forrás: MEK
Rovarka se repüljön át.
Ablakomra madár se szálljon,
még cinke se. A kerti ágyon
dőlt négyszöget és karikát
rajzolgasson a délután.
Ne zötyögjön fejemnél óra.
Ne kopogjon rozoga bútor.
El én, elköszönök a bútól,
magamat fogva vallatóra,
s átmenetileg épp nem élek.
Az óra mostantól megálljon,
ahogy megállt az estebéden,
mikor elsült az agg kezében
a vadászpuskás s hosszú álom
szakadt a házra és urára.
Testálhatják jussomat másra.
Javak nélkül így-úgy leélem,
cirkusz nélkül, nem is kevélyen,
leélem, ami van még hátra,
igazammal elbíbelődve.
Csak félóráig akarok most
egyedül lenni a világon,
s hogy ez még hatalmamban álljon,
aztán jöhet osztálytárs, orvos,
egymással majdcsak elvesződünk.
Testetlen gondolat: ez egyszer
úgy élek, hogy nem úszik árnyam
cafatos foltokkal utánam,
a levegővel elkeverten
egy keskeny mondat lesz a szárnyam.
Füst voltam én, ajtókon függöny,
selymét nem orsózták a párkák,
véletlen kegy rendelte függnöm,
takarnom korszerűtlen zárkát –
mögötte nem lakott kívánság.
Növekedett emlékezet,
nyűgeimtől tágulni nem hagy!
Gödrén, lépcsőjén átvezet,
mormol egy fekete siralmat
és kutyáival megugat hát.
Apám szeme villan, ha nézlek,
műlába koppan, mikor érted
zarándoklok a villamoshoz.
Szemközt velem jó lesz latolnod,
mennyit rongált rajtam az érdek.
Csak félórára öltözöm be
a kategorikus közönybe.
Mikor besomfordál a részvét,
elfordulok — megkapja részét!
Bevigyorog, mint kerti törpe…
Betelepedtem asztalodhoz.
Levesedből kanálnyit kértem —
mellemen ha virított érdem,
hasonlóan a kafferokhoz,
bámultalak, civilt, fehérben.
Újképű angyalok sürögtek,
ámbrát hoztak pörös felüknek,
mikor a szél is csak magának
dödögve himbálta az ágat,
s az Ördögárok bűze fortyant,
és kerítésünkig föláradt.
Legtisztább lesz, ami mezítlen,
legélőbb, amit kőbe véstek.
Szabad a szó, ha megtöretlen
furakszik szívéig a létnek,
szabad, akit példának szántak,
szóra, cselekvésre ítéltek.
1967
Kik által teremtem magam?
Felejtem is, mint annyian.
Egymás tőjébe rakott szavak –
sorsom gúlája ez marad.
Barátom nincs, apám sem ismer.
Arc nélkül élek, mint az Isten.
Mi nem megyünk már sehova,
élünk mégis hozamra várva.
Betör az arcok mosolya,
a térti arcok ragyogása.
Mi csak naphosszat táradunk,
alábuknánk az éjszakába.
Fényesség, egy földrésznyi múlt,
fekszik törzsünk mellé az ágyba.
Mi kertet műveltünk, s a lét
megállt itt néhány pillanatra,
míg őriztük a szenvedélyt,
nem tárolván tőkét kamatra.
Mi orra estünk, majd fölállva
szétnéztünk, merre lenne út;
és itt maradtunk, mint az árva,
ki nem hagyhat házat, falut.
1969
Szavaid, keskeny folyama!
Rajt föl és alá csónakázom.
Nem gondolok teád soha:
te lettél a foglalkozásom.
Te nem tudod, ki voltam azelőtt,
s nem tudhatod, milyen.
Én is csak sejtem. Nagyra nőtt
bennem a türelem,
megtudni, dolgom hol lehet,
s hívnak-e bárhova,
ahol a falak melegek,
s az ember nem okvetlen ostoba.
Ki most előtted áll,
csontjáig lecsupaszított.
Szemében szálka – nem is egy –
tart egész gerendázatot!
Tudnivaló: gyakran felejt
valami fontosat.
Véd egy maroknyi végtelent,
s álmában önnön lelke lesz
a legokosabb.
Ne várjak semmire, csak éljek,
ahogy a bogár is él,
míg kioltják a nagy törvények:
egy Talp vagy egy Tenyér?
A szív hulláma meg-megéled,
mondatokat cserél,
elkap még hangokat, zenéket:
ne hordja szét a szél –
Ige akartam lenni valaha.
Mikor leszek kenyér?
