Címke: emberi lét

  • Várnai Zseni: Egyszerű-különös

    Mily egyszerű az élet,
    mily egyszerű a halál.

    Mily rejtelmes az élet,
    mily rejtelmes a halál.

    Fordítom színére,
    fordítom visszájára:

    egyszerű… különös
    értelmét nem találom,

    örvényes, mint az álom,
    napfényes, mint az álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A csillagok tövében

    Mondd, üldögélő, aki minden este
    Kiülsz az egyre teljesebbre váló
    Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
    A csillagképek hűvös reszketését –
    Nem hív a szomszéd házak békessége,
    Ahol megfáradt emberek pihegnek
    Erőt aludni a holnapi gondra,
    Nem hív a kertek aljáról az ének,
    A nevető, játékos fiatalság,
    Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
    Melyen a villany meleg fénykörében
    Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
    Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
    Magadat is felejtve – üldögélő,
    Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

    Csillagokat? Bolygók, napóriások,
    Izzó ködök, tejútak óceánját?
    Sugárözönök zápor-zuhogását?
    Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
    Eónjain keresztül erre tévedt
    Törmelékeit sokszázezer éve
    Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
    A világsíkok egymásba simúló,
    Egymásból újuló dimenzióit?
    Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
    Csilló tükörén a Határtalannak?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
    Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
    Három pár szárnyon lebegő csodáit,
    Amint a Törvény zengő vesszejével
    Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
    A Játék ütemét és énekelnek?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

    Azontúl már az ember nem beszél.
    A csillagok közt csillagként lebeg
    És teljesül és hallgat, mint a Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor

    Könyvek

    Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
    Simogatom a könyveket:
    Egy emberélet könyveit.
    Egyszerre kicsusszan kezemből
    Amelyet éppen porolok, a könyv
    És felemeli hökkenetes ujját
    A Kérdező, ki lelkemben lakik.
    Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
    Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
    Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
    Lettél-e ember legalább?
    Mondd, mire vitted?

    Hát mire vittem?
    Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
    És annál is kevésbé filozóf.
    De szent az is, hogy mint a levegőt,
    Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
    Testnek, léleknek minden pórusával,
    Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
    Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
    A kásahegybe,
    Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
    A tények és az eszmék és a titkok
    Önnönmagukat minden pillanatban
    Megszázszorozva szűlő tengerébe.

    Eltelt az élet, színültig vagyok:
    Tudom immáron ama legtudóbbak
    Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
    Ám ez a semmi: homorú fele
    A domború Mindennek. A valóság
    Vízként csorog ki markoló kezemből.
    De minden nappal tisztább és fehérebb
    És érzőbb lesz utána a kezem.
    A valóságot be nem foghatom,
    De megmaradt, enyém az értelem
    És szomjúságom és kíváncsiságom
    És szenvedélyem arra ami van,
    Égőbb mint valaha.

    Mennyivel élőbb ez a szenvedély
    És mennyivel több nekem a Valóság,
    Mint ahogyan a húszéves agyacska
    Képzelte és szomjazta a világot!
    Úgy nézek vissza most az egykori
    Apró világra, oly értő mosollyal,
    Mint kavicsokkal játszó unokáját
    Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

    De visszanézni rá nem érek én,
    Amint nem értem húszéves koromban.
    Engem az tüzel ma is, ami vár még,
    Ami jövendő és elvégezendő:
    Ami feladat, ami küldetés,
    Ami a könyvek élő lapjain
    Szemembe villan annyiszor: az Út,
    Az út a végtelen felé, ahol
    Látássá lesz a vaksi tudomány
    És ahol inaszakadt szellemem
    Ujjal tapintja majd a Létezőt.
    Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
    Amikor felszakad a fátyol
    És rám borul a Léttelen Valóság
    És megmutatja mérhetetlen Arcát
    Az Aki Van!
    Mint anyamellre szomjas csecsemő,
    A megmutatkozásnak ünnepére
    Úgy kellene repesnem boldogan –
    De jaj, szemem fényszülte csillagát
    Még tartóztatják kozmikus ködök,
    Éretlen énem, pislogó szemem!
    Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
    Ki még oly tenger láthatót se láttam!
    Hogy tárhatnám e két apró szemet
    Oly tágra, hogy elférne benne minden,
    Mikor nem érnek akkorára sem,
    Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
    Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
    Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
    Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
    Ki magadnál is magadabb!

    Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
    Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
    Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
    A szent valóság szelletéből,
    Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
    Betűt, igét, embert és életet,
    Csillagokat, világokat.
    Ölelj magadba égen és a földön
    Minden tudhatót és ölelhetőt,
    Mindent ami van: mindent ami elfér
    A szünhetetlen fakadó, szülemlő
    S újjászülemlő belső végtelenben.

    Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
    Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
    És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
    Egy az igazság: nézni kell,
    Végig, mindvégig nézni kell
    És telni, nőni, nyúlakodni, érni
    És többé lenni tenmagadnál,
    Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
    Mikor felpattan benned a Valóság
    És kiviláglik, hogy mi vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Ama kései

    Németh Lászlónak

    Ama kései, tékozló remény;
    az utolsó, már nem a földet lakja,
    mint viharokra emelt nyárderű,
    felköltözik a halálos magasba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Az akácfa halála

    Tóték alatt, az aljban
    kidöntik az akácot,
    mely legmesszebbre látszott.
    Kérdeztem, hogy mi baj van,
    szegény fa mért lakol,
    hibás-e valahol.

    És szívemet ütötte
    a favágók szava:
    kútgémnek kell a fa.
    Tavasz van körülötte,
    sugárzik rá az ég,
    száz évig állna még
    lombot, virágot ontva
    és zengetné naponta…
    a legszebb madarat…
    de mostan, persze, persze,
    tövére csap a fejsze
    és csak a csonk marad.

    Ledöntött, összerugdalt
    sudarát elviszik,
    itatja majd az udvart
    s ő maga nem iszik,
    robotban elgyötörve
    néz le a kútgödörbe,
    nyöszörgős, görbe, rút,
    aszott, fekete rúd.

    Jaj, régi, régi bánat,
    hogy dőlni kell a fának,
    hogy ég felé mutatni,
    lombot, virágot adni,
    dalolni nem elég.
    Konyhára hasznot úgy hoz,
    ha odaáll a kúthoz,
    vagy üst alatt elég.

    Végzet sikolt belőle,
    mikor recsegve dől le.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Később

    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az idő kisértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a multba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kisértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szivünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Isten

    Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
    S egy rebbenés határa az időnek:
    Ki, a mi ember-agyban míriád,
    Nem olvasod, mert semmiség előtted:
    Ki búborék gyanánt elfújhatod,
    Mit összehordtak népek, századok:
    Minden füszálban érezlek; de elmém
    Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

    Kit megtagad a léha kétkedő,
    Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
    Te földi szóval nem nevezhető,
    Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
    Magát tagadja meg, ki megtagad,
    Mint a napot, a fényt, a szint a vak.
    A por fiához más nem illik itten,
    Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.

    Ki oda tűzted a közös napot
    Sugárzó lényed egy parányaképen;
    Ki hangodat majd zúgva hallatod,
    Majd édes összhang bájos zengzetében;
    Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
    De, hogy meghaljunk, még sem engeded;
    Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
    Megértni vágyó elmém összeroskad.

    A tudomány, az ember-bölcseség
    Hadd fejtegesse millió csodáid’…
    Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
    A melyen át egedbe nézni áhit.
    Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.
    Időnek vége hogy mikor lehet:
    Érzése elfog a parányiságnak,
    És leborulva, térdemen imádlak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: AZ EMBERI LÉPTÉKRŐL

    Komitragikus:
    villámfénynél próbálunk
    regényt olvasni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Fecske

    El kéne szállni fecskemód
    csak nincsen hozzá fecskekód
    nem ismerem a jeleket
    villanydrótkottafejeket
    nem ismerem a csapatot
    amelyik eliramodott
    talán a csapat jelleme
    és kitartása kellene
    verdesni még a levegőt
    a tükörtengerek fölött
    és visszajönni ha a nyár
    megint fecskékért kiabál
    Jövök jövök! – azt mondani
    ahogy a fecskék hangjai
    Megyek megyek! – így fecsekül
    minden emberben fecske ül
    a fecskejaj a fecskekód
    el kéne szállni fecskemód.

    Forrás: Lélektől lélekig