https://verskucko.com

Címke: emberi méltóság

  • Garai Gábor – Evés

    Ma láttam az Embert, amint evett.
    Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
    szurtos halmán, maga a nyugalom, –
    körötte süvöltött a forgalom.
    Csak bontó-vasát cövekelte ki
    lábtól, nehogy ráhajtson valami
    jármű; és szép kényelmesen evett:
    kibökte a pasztőrtejes üveg
    kartondugóját, majd kést vett elő,
    egy zsemlecipót kettészelt, merő
    szakértelem volt – semmi pongyola
    hirtelenség! – minden mozdulata,
    amint leharapott egy falatot,
    s mielőtt megrágta volna, ivott
    egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
    a világot, magát, délidei
    ejtőzését, a tejet, kenyeret,
    most nem érdekli más, csak a meleg
    áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
    zsigereiben lassan árad el…

    Hajdani méltóságok; hétevők,
    ceremóniások, csipegetők,
    csömörlött ínyencek, ebéd előtt
    átöltözők – láttátok volna őt!
    Kapkodva evő kákabélűek,
    ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
    szája – óvatosan csókolva rá
    fehér körét – a bajusza alá!

    Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
    ez a méltóságos falatozás.
    Csöndje: a minden idők kétkezi
    munkásainak örök ünnepi
    áhítata az élelem előtt,
    de fénye, amely az út kövezőt
    bepermetezte, s róla a kopár
    úttestre is lecsordult; fénye már
    a frissen beidegzett érzetek
    fürtös áram-dúcából érkezett,
    a szokásból: hogy biztos rév a lét.
    Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Ágh István: Tiltott házban

    Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
    egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
    e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
    ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
    fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
    hogy senki se lásson,
    úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
    mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
    inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
    kormos falaimról a szeretet hiányát,

    jobb lenne nekik födetlen fejem
    esendőségét jeges esőben látni,
    léptem utáni pusztaságra vágynak,
    hogy négykézlábra állíthassanak,
    s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
    ha már hozzájuk nem hasonlítok,
    nyáladzó háziállatuk nem leszek,
    kiherélt kosuk van elég,
    a kimetszett farkaskutyák
    küszöbükre hullatják szőrüket,

    mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
    jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
    ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
    verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
    itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
    s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
    szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
    itt, ahol nincs múlt és jövő,
    anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
    mint a te térdeiden,
    első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
    egyszál ingben, foszló fa alatt.

    Forrás: PIM – DIA

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás: –

  • Buda Ferenc: Állok hát…

    Állok hát nyugodtan,
    íme, lássatok.
    Nincs parázs alattam,
    csak cipősarok.

    Szomorú, de bölcsre
    szűkül a szemem,
    s hogy dühét ne töltse
    rajtam senkisem,

    tanulom hitemet
    megfékezni jól,
    minden szál idegem
    egy gyújtózsinór,

    s mert nem menekülhet
    senki, aki van,
    mindegy, bár tetűnek
    képzeljem magam,

    más világom nincsen,
    égek védtelen.
    Meggyújtott az isten
    mindkét végemen.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Falak könyve (részlet)

    Huszonegy évem csöndben félretettem,
    semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
    Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
    s mert nincs miért, ne védelmezzetek.

    Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
    a tény szilárd s a kurta szó kerek:
    ürülékemmel egyszintre aláztak
    e szennyvízlelkű névleg-emberek.

    Létem körül szoros, szegelt a korlát,
    s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
    Jó izmaim rugóit átkarolták
    kérlelhetetlen külső kényszerek.

    Hálószemek közé szorult a pályám,
    s csak légy vagyok a pókok lakomáján.

    Ígértek enyhítést, ha mást írok,
    mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
    de markolnak megdermedt mártirok,
    úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.

    Foszló csepűből megsodort zsineg –
    göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
    s szolgálok hitem eszményeinek
    tetőtől-talpig szürke rab-darócban.

    Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
    S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
    vonszolódom a fölvérzett úton,
    kitartok végig, bárhová vezessen,
    ha bárányomat így kell megkeresnem,
    s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.

  • Buda Ferenc: Távoli…

    Távoli kürthangon
    kérdezi az Isten
    hogy ha őbenne nem
    akkor miben hittem

    Szólnék ha szél lennék
    szólnék ha szó lennék
    hozzá futtam volna
    már rég ha jó lennék

    dehát nem vagyok jó
    szó se vagyok szél se
    mogyoró-jég módján
    hullok a vetésre

    egy felhő fiaként,
    ezerként de egyként
    nem ismernek pedig
    átlátszom üvegként

    géppuskagolyóként
    verődöm a zöldre
    fájdalmak fagyai
    kötöznek a földbe

    melegek takarnak
    fények hívogatnak
    lengő pára-hajjal
    lendülök a Napnak

    viharok hordoznak
    cifra szelek dobnak
    fehéren hullok le
    rossz lábak tapodnak

    fenék esznek de én
    maradok egésznek
    ezer darabban is
    egy lobogó lészek!


    Forrás: PIM