https://verskucko.com

Címke: emberi méltóság

  • Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számizével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Még

    Még visz a lábam,
    még engedelmeskedik a kezem,
    még jólesik az étel,
    még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
    még elvégzem a munkám,
    még nem szorulok támaszra,
    még nem hanyagolom el a külsőm,
    még rendszeresen tisztálkodom,
    még nem vagyok koszos, büdös,
    még nem húzódnak el tőlem a buszon,
    még rendben tartom a lakásom,
    még tudok logikusan gondolkodni,
    még tiszta az elmém,
    még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
    még megkülönböztetem a jót a rossztól,
    még vigyázok magamra,
    még van veszélyérzetem,
    még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
    még érdekel a világ,
    még nem gubóztam be egészen,
    még kívánok nőt,
    még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
    még megremegek a szépség láttán,
    még vágyom a magasabbrendűre,
    még naponta megküzdök magammal,
    még van bennem érzés, gyengédség,
    még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
    még megértő vagyok és könyörületes,
    még örülök, ha hull a hó,
    még felderülök, ha kisüt a nap,
    még figyelem a fény változását alkonyatkor,
    még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
    még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
    még visszavárom a kakukkot tavasszal,
    még esténként kiülök a teraszra,
    még van kutyám, kit megsimogathatok,
    még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
    még szeretnék pár jó verset írni –

    még érdemes élni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Evés

    Ma láttam az Embert, amint evett.
    Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
    szurtos halmán, maga a nyugalom, –
    körötte süvöltött a forgalom.
    Csak bontó-vasát cövekelte ki
    lábtól, nehogy ráhajtson valami
    jármű; és szép kényelmesen evett:
    kibökte a pasztőrtejes üveg
    kartondugóját, majd kést vett elő,
    egy zsemlecipót kettészelt, merő
    szakértelem volt – semmi pongyola
    hirtelenség! – minden mozdulata,
    amint leharapott egy falatot,
    s mielőtt megrágta volna, ivott
    egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
    a világot, magát, délidei
    ejtőzését, a tejet, kenyeret,
    most nem érdekli más, csak a meleg
    áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
    zsigereiben lassan árad el…

    Hajdani méltóságok; hétevők,
    ceremóniások, csipegetők,
    csömörlött ínyencek, ebéd előtt
    átöltözők – láttátok volna őt!
    Kapkodva evő kákabélűek,
    ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
    szája – óvatosan csókolva rá
    fehér körét – a bajusza alá!

    Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
    ez a méltóságos falatozás.
    Csöndje: a minden idők kétkezi
    munkásainak örök ünnepi
    áhítata az élelem előtt,
    de fénye, amely az út kövezőt
    bepermetezte, s róla a kopár
    úttestre is lecsordult; fénye már
    a frissen beidegzett érzetek
    fürtös áram-dúcából érkezett,
    a szokásból: hogy biztos rév a lét.
    Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Ágh István: Tiltott házban

    Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
    egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
    e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
    ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
    fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
    hogy senki se lásson,
    úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
    mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
    inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
    kormos falaimról a szeretet hiányát,

    jobb lenne nekik födetlen fejem
    esendőségét jeges esőben látni,
    léptem utáni pusztaságra vágynak,
    hogy négykézlábra állíthassanak,
    s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
    ha már hozzájuk nem hasonlítok,
    nyáladzó háziállatuk nem leszek,
    kiherélt kosuk van elég,
    a kimetszett farkaskutyák
    küszöbükre hullatják szőrüket,

    mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
    jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
    ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
    verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
    itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
    s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
    szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
    itt, ahol nincs múlt és jövő,
    anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
    mint a te térdeiden,
    első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
    egyszál ingben, foszló fa alatt.

    Forrás: PIM – DIA

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás: –

  • Buda Ferenc: Állok hát…

    Állok hát nyugodtan,
    íme, lássatok.
    Nincs parázs alattam,
    csak cipősarok.

    Szomorú, de bölcsre
    szűkül a szemem,
    s hogy dühét ne töltse
    rajtam senkisem,

    tanulom hitemet
    megfékezni jól,
    minden szál idegem
    egy gyújtózsinór,

    s mert nem menekülhet
    senki, aki van,
    mindegy, bár tetűnek
    képzeljem magam,

    más világom nincsen,
    égek védtelen.
    Meggyújtott az isten
    mindkét végemen.


    Forrás: PIM