Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
Csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta
a keserűt, a ríkatót.
Madzaggal kötve-toldva húrja?
Akkor is! Hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,
mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,
mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!
Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé,
s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron…
s hull rád az emlék, mint a pernye,
s beszállja szíved a korom…
Forrás: DIA – PIM
