Címke: emberi méltóság

  • Buda Ferenc: Falak könyve (részlet)

    Huszonegy évem csöndben félretettem,
    semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
    Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
    s mert nincs miért, ne védelmezzetek.

    Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
    a tény szilárd s a kurta szó kerek:
    ürülékemmel egyszintre aláztak
    e szennyvízlelkű névleg-emberek.

    Létem körül szoros, szegelt a korlát,
    s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
    Jó izmaim rugóit átkarolták
    kérlelhetetlen külső kényszerek.

    Hálószemek közé szorult a pályám,
    s csak légy vagyok a pókok lakomáján.


    Ígértek enyhítést, ha mást írok,
    mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
    de markolnak megdermedt mártirok,
    úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.

    Foszló csepűből megsodort zsineg –
    göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
    s szolgálok hitem eszményeinek
    tetőtől-talpig szürke rab-darócban.

    Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
    S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
    vonszolódom a fölvérzett úton,
    kitartok végig, bárhová vezessen,
    ha bárányomat így kell megkeresnem,
    s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.


  • Buda Ferenc: Távoli…

    Távoli kürthangon
    kérdezi az Isten
    hogy ha őbenne nem
    akkor miben hittem

    Szólnék ha szél lennék
    szólnék ha szó lennék
    hozzá futtam volna
    már rég ha jó lennék

    dehát nem vagyok jó
    szó se vagyok szél se
    mogyoró-jég módján
    hullok a vetésre

    egy felhő fiaként,
    ezerként de egyként
    nem ismernek pedig
    átlátszom üvegként

    géppuskagolyóként
    verődöm a zöldre
    fájdalmak fagyai
    kötöznek a földbe

    melegek takarnak
    fények hívogatnak
    lengő pára-hajjal
    lendülök a Napnak

    viharok hordoznak
    cifra szelek dobnak
    fehéren hullok le
    rossz lábak tapodnak

    fenék esznek de én
    maradok egésznek
    ezer darabban is
    egy lobogó lészek!



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Én feleségem, jó és drága-drága

    Én feleségem, jó és drága-drága,
    eddig neked dalt alig-alig írtam,
    mert nem bíztam tintában és papírban,
    s féltem, hogy elhull a szavak virága.

    Nem is vittelek tornyos frizurával
    fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
    ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
    sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

    Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
    mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
    mosollyal vérzett – áldott heroina –
    sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

    Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
    népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
    hordozza a fejét a bálteremben,
    karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

    Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
    mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
    most nevető, most bánatos-sóhajtó –
    a karba, amely integet igézve:

    de hittem a te két jó-jó szemedben,
    a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
    én mindig a lélekbe-szembe hittem,
    most is hiszek, megálltam, várok itten.

    Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
    az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
    de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
    akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

    Most is megmozdul e polgári otthon,
    olyan bitang már a költő kabátja,
    éjjel két nyomorék-karját kitárja,
    s feléd ölel ő is – szegény – busongón.

    Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
    adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
    volt kenyerem a gőg meg az alázat,
    de csak te tettél krisztusi lovaggá,

    ki köntösét is megfelezi azzal,
    akit szeret. Érted téptem le álcám.
    A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
    a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

    Világok lázát mérik most a népek –
    s én egy higany-pont rebbenését várom,
    37,2… vagy 37,3…?
    s a pesti utcán is remegve lépek.

    Remegve nézek innen messze, hátra,
    oda, hol hóban ível föl a Tátra,
    s betegek fekszenek, lágyan merengve
    szájukban hőmérővel, téli csendbe.

    Forrás: MEK


  • Váci Mihály: Te

    Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
    csüggedten ölbe ejtett kézzel,
    de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

    Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
    mint aki ember mindahány, – de mennyivel
    kínlódóbb a megszenvedett erényben!

    Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
    s Terád nézhet e sok
    érzékei jászla elé kötözött némber itt,
    kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
    őstengeri éhséggel,
    és zabál bennük a partra lépő első állat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Proletár fiú verse

    Az én apám reggeltől estig
    Izzadva lót-fut, robotol,
    Az én apámnál nincs jobb ember,
    Nincs, nincs sehol.

    Az én apám kopott kabátú,
    De nekem új ruhát veszen
    S beszél nekem egy szép jövőről
    Szerelmesen.

    Az én apám gazdagok foglya,
    Bántják, megalázzák szegényt,
    De estére elhozza hozzánk
    A jó reményt.

    Az én apám harcos, nagy ember,
    Értünk ad gőgöt és erőt,
    De önmagát meg nem alázza
    A pénz előtt.

    Az én apám bús, szegény ember,
    De ha nem nézné a fiát,
    Megállítná ezt a nagy, földi
    Komédiát.

    Az én apám, ha nem akarná,
    Nem volnának a gazdagok,
    Olyan volna minden kis társam,
    Mint én vagyok.

    Az én apám, ha egyet szólna,
    Hajh, megremegnének sokan,
    Vígan annyian nem élnének
    És boldogan.

    Az én apám dolgozik és küzd,
    Nála erősebb nincs talán,
    Hatalmasabb a királynál is
    Az én apám.

    Forrás: MEK

  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.