Öreg vagy. Hiányzik a jobb kezed.
Az ócska szandálból kilógnak
lábujjaid.
Ilyenkor, mikor beköszönt a szeles időszak,
kegyetlenül fázól, köhögsz
s reszketegen gyűjtöd a kopott garasokat.
De a szemedben mégis derű van
s az apostolok örömével
kívánsz ezerannyit.
Házról-házra jársz és hírdeted,
hogy milyen nagy
és dicsőséges a nyomorult ember.
Forrás: Lélektől lélekig
HAJDAN eke nyomán hajoltunk a föld kitárt ölére,
pult mögött sürögtünk, esztergapadnál hámoztunk acélt,
főkönyv égignyúló számoszlopait mászta meg szemünk,
gyermeket nemzettünk, sztrájkoltunk béremelésért, gyülekezési jogért,
repülőgépről csodáltuk a bogárházú városokat,
szavaltunk, énekeltünk, sírtunk, verset írtunk,
gyaluval deszkát szelídítettünk, míg kezünk elvadult,
vertük az üllőt lihegő kalapáccsal, lovat csutakoltunk,
töltényt is gyártottunk, ha kellett, s nem tudtuk, hogy önmagunk ellen,
sorbaállottunk kenyérért, nem tudtuk, hogy az éhségnél is van borzalmasabb,
óvóhelyen tipródtunk, nem tudtuk, hogy a halálnál is van borzalmasabb,
halat árultunk gyűrött pénzért, élőfát öltünk, hogy mást melegítsen,
ruhát szőttünk lyukas könyökű kabátban,
képet festettünk éhomra, szombaton fröccsöt ittunk,
olykor elmentünk moziba, keresztelőre, temetésre –
még volt nevünk, hangunk, egünk, dalunk, kedvesünk, reményünk
nyugodt halálra –
de szétloccsant a világ, mint koponya a puskatus alatt – –
itt megtanultuk: Jedem das seine! –
csíkos a ruhánk, csíkos a lelkünk –
itt megtanultuk: Liebe zum Vaterlande! –
szeresd a szögesdrótot, megvéd a betörőktől –
és megtanultuk: Sauberkeit! –
tartsd tisztán a szemétdombot, mert asztalod –
és megtanultuk: Pünktlichkeit! –
gyakoroljuk a pontos halált –
és megtanultuk: Gehorsamkeit! –
halj meg engedelmesen, hogy mennybe juss –
és megtanultuk: Wahrhaftigkeit! –
valld be őszintén, hogy tetszik neked itt –
és megtanultuk: Fleiß! –
szívjuk szorgalmasan a ciánhidrogént –
és megtanultuk: Opfersinn! –
szegény, éhező vérebeknek adj a combodból egy kicsi húst –
és megtanultuk: Arbeit macht frei! –
– gyerünk, gyerünk, emeld, cipeld, izzadj, lihegj,
gyerünk, mozogni, ez még élet, egyetlen, súlyos, ronda kegy,
gyerünk – los! – görnyedj, nyögj, jajgass, üvölts, ha
mersz vagy üss, ha tudsz,
mert itt a fő a Tisztaság, Pontosság
s az, hogy Ne Hazudj,
s Áldozatkészség, Szorgalom,
Sok Szép Honpolgári Erény,
Engedelmesség, ó, csodás, és a szívekben lángoló
Honszeretet –
amíg lerogysz, tarkódról lesiklik a fény –
Es gibt nur einen Weg der Freiheit!!
és megszabadít egy golyó.
Forrás: Magyarul Bábelben
– hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt,
nem igaz, nem, nem, sose volt,
hogy csupasz seb vagy, vakított
szem, lefogott kéz, szótlan
szolga, ki sután tűri sótlan
sorsát;
mutasd meg: nem igaz,
hogy kutyakorbácsra születtél,
s hogy beléd marjon a veszett tél,
s a felhő higanyt záporozzon
fejedre, s hogy sose maradjon
estére annyi csöpp erőd,
hogy lerúgd a rongy facipőt;
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
hogy elintézhet egy süket
legyintés; hogy nem számítasz
annyit, mint a tetű, az eb,
a félrelökött csizmatalp;
mutasd meg, hogy a kínt, a jajt
torkon tudod ragadni, és,
ha egyebet nem, hát merész,
szabad halált vívhatsz e rab
életre, melyben mindened
elorozták, s szíven harap,
mint a macska a madarat,
a kivetkőzött indulat;
döntsd le vérgőzös istenek
sziszegő-szuronyú szobrait,
mutasd, mutasd meg, hogy amíg
ereidben vér vánszorog,
idegeiden fájdalom,
nem hagyod, azértsem hagyod
az ezerfejű gyalázatot
sértetlen trónolni a romhalmazon,
melyet épített;
mutasd, mutasd meg, hogy tied
az erő, bátorság, az ész,
hogy a jövő magad vagy, és
a jövő nem hal meg soha,
mutasd meg hát, hogy te vagy a
gyilkos szolgák kemény ura
s bírája: ítélj – intenek
a vérben pácolt tetemek,
a falhoz vágott csecsemők,
a meddővé tett, drága nők
és a kiherélt férfiak
s hány vértől végtelen pillanat –
– mennyi halott, mennyi halott
szellemhangja üvölt, susog – – –
acél bátorítást (s vigaszt,
ha kell), ez ad, hogy megmutasd –
hát mutasd meg, hogy nem igaz,
azértsem igaz, sose volt,
hogy az élet megdöglik, és
nem igaz, hogy halott a holt –
Forrás: Magyarul Bábelben
Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara
vergõdik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.
Vergõdtem, vergõdöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtõl is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.
Forrás: Lélektől lélekig
Cornelius Clemens konzul szólt. “Kívánom,
hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
jó fazekas is kontár kerti munkán.”
De egyszer szemlét tartott birtokán
s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
a többiek, mert az sután s ügyetlen
munkált az úton, tétován, ütése
saját ujját sebezte kalapáccsal.
Kedvetlenül fordul tiszttartójához
a konzul és szemével kérdi, mint van.
“Bocsáss meg”, szól az, “mindent megpróbáltam
a kallótól a takács műhelyéig,
de ez bizony nem értett semmihez sem.”
Cornelius Clemens most türelme-vesztve
ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
“Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”
A rabszolga bánatfelhőzte arcát
sötét gőggel emelte: “Csak király.”
A konzul hallgatott, részvéte felkelt
s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
S mert kegyes úr volt, így szólt: “Öljétek meg.”
Forrás: Kedvesch versek
Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.
Forrás: Lélektől lélekig
Még visz a lábam,
még engedelmeskedik a kezem,
még jólesik az étel,
még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
még elvégzem a munkám,
még nem szorulok támaszra,
még nem hanyagolom el a külsőm,
még rendszeresen tisztálkodom,
még nem vagyok koszos, büdös,
még nem húzódnak el tőlem a buszon,
még rendben tartom a lakásom,
még tudok logikusan gondolkodni,
még tiszta az elmém,
még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
még megkülönböztetem a jót a rossztól,
még vigyázok magamra,
még van veszélyérzetem,
még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
még érdekel a világ,
még nem gubóztam be egészen,
még kívánok nőt,
még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
még megremegek a szépség láttán,
még vágyom a magasabbrendűre,
még naponta megküzdök magammal,
még van bennem érzés, gyengédség,
még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
még megértő vagyok és könyörületes,
még örülök, ha hull a hó,
még felderülök, ha kisüt a nap,
még figyelem a fény változását alkonyatkor,
még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
még visszavárom a kakukkot tavasszal,
még esténként kiülök a teraszra,
még van kutyám, kit megsimogathatok,
még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
még szeretnék pár jó verset írni –
még érdemes élni.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom, –
körötte süvöltött a forgalom.
Csak bontó-vasát cövekelte ki
lábtól, nehogy ráhajtson valami
jármű; és szép kényelmesen evett:
kibökte a pasztőrtejes üveg
kartondugóját, majd kést vett elő,
egy zsemlecipót kettészelt, merő
szakértelem volt – semmi pongyola
hirtelenség! – minden mozdulata,
amint leharapott egy falatot,
s mielőtt megrágta volna, ivott
egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
a világot, magát, délidei
ejtőzését, a tejet, kenyeret,
most nem érdekli más, csak a meleg
áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
zsigereiben lassan árad el…
Hajdani méltóságok; hétevők,
ceremóniások, csipegetők,
csömörlött ínyencek, ebéd előtt
átöltözők – láttátok volna őt!
Kapkodva evő kákabélűek,
ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
szája – óvatosan csókolva rá
fehér körét – a bajusza alá!
Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
ez a méltóságos falatozás.
Csöndje: a minden idők kétkezi
munkásainak örök ünnepi
áhítata az élelem előtt,
de fénye, amely az út kövezőt
bepermetezte, s róla a kopár
úttestre is lecsordult; fénye már
a frissen beidegzett érzetek
fürtös áram-dúcából érkezett,
a szokásból: hogy biztos rév a lét.
Hogy holnap is lesz munka és ebéd.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
Csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta
a keserűt, a ríkatót.
Madzaggal kötve-toldva húrja?
Akkor is! Hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,
mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,
mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!
Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé,
s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron…
s hull rád az emlék, mint a pernye,
s beszállja szíved a korom…
Forrás: DIA – PIM
Verekszik napfény s jégeső,
április villogja fogát,
két sovány, rongyos fegyveres
őrzi az ukrán iskolát.
Három szobában száz zsidó –
künn éhes, tépett strázsa áll,
benn, a fehér falak között
strázsáját járja a halál.
Három szobában száz zsidó
mocsokban, lázban úgy hever:
a test, ha moccan, idegen
testhez tapad már, testre lel.
Verejték gőzöl, forr a láz,
fortyog száz vézna test alatt
a padló, mint üst égeti,
főzi a szikkadt csontokat.
Így égnek, főnek eleven,
a tífusz lángjai között.
Nyögdel az ín, feszül, remeg,
futna mind, mint az üldözött.
Szállna a kar, láb rugkapál,
rémült szavakat gyújt a láz,
égő virágokat lehel
gyulladt ajakkal mind a száz.
Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
A másik sír: „Eresszetek!
Felfalják húsom, csontjaim,
kiisszák vérem vad ebek!”
„Eresszetek!” – sikolt, feláll,
s az égő testekre zuhan,
árnya, mint menekvő madár,
a fal fehérjén átsuhan,
miként a lélek… Tébolyult
szavaknak égő erdeje,
és kín és hörgés s vijjogás,
és pállott bűz lehellete!
Tüdő zihál, szív zakatol,
halál, ellened áll a harc,
s hiába, akit szólítasz,
nevét mondod, felel: Parancs…!
Parancs – felel, ha szólítod,
parancs – mondta egy éven át,
míg tolt vagont és görgetett
hordót, s feküdt hátán a zsák.
Parancs – a leckét tudja jól,
legyen hát nyugta odaát,
hol feledi a földi kínt,
leljen oly békés, szép hazát.
Leljen hazát, hol feledi
a föld poklát, a rémeket,
oly könnyű legyen élte ott,
mint páráé a rét felett.
Miként szirom szellő ölén,
oly illanó, olyan szabad –
mossa, törölje kínjait
az örök égi virradat!
Turcsinka, 1943. április
Forrás: DIA – PIM
