https://verskucko.com

Címke: emberi méltóság

  • Kányádi Sándor: Harmat a csillagon

    Megjártam bár a történelmet,
    konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
    kinek apja hiába magyarázza,
    hogy nem labda a hold,
    konok, ki ha százszor meglakolt,
    százegyedszer is a könyörtelen
    igazat keresem.
    Ez a kenyerem.

    A boldogság tört szárnyú madara
    vergõdik a tenyeremen;
    a boldogság tört szárnyú madarát,
    mely évezredek óta
    röppen fel s hull alá,
    nekem kell fölrepítenem.

    Vergõdtem, vergõdöm magam is,
    – megviseltek a hosszú századok –;
    szétosztom minden örömöm,
    a bánatomon is osztozzatok.

    Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
    ne hosszabbítsd a kínjaim!
    A féligazság:
    múló novokain.
    Az egyenes beszéd,
    nekem csak az a szép.

    Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
    Ezért tart engem a társadalom.
    Labda a hold! S ha netán el nem érném,
    harmat leszek, harmat e csillagon,
    hogy fényemtõl is fényesebbnek
    lássák a földet a
    szomszédos égitestek.

    S ha elszólít a Nap,
    nyugodt lélekkel mondják:
    tócsákkal nem szövetkezett,
    liliomok fürödtek benne,
    úgy tünt el, amint érkezett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Carl Spitteler: Csak király

    Cornelius Clemens konzul szólt. “Kívánom,
    hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
    kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
    Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
    Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
    jó fazekas is kontár kerti munkán.”

    De egyszer szemlét tartott birtokán
    s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
    a többiek, mert az sután s ügyetlen
    munkált az úton, tétován, ütése
    saját ujját sebezte kalapáccsal.
    Kedvetlenül fordul tiszttartójához
    a konzul és szemével kérdi, mint van.
    “Bocsáss meg”, szól az, “mindent megpróbáltam
    a kallótól a takács műhelyéig,
    de ez bizony nem értett semmihez sem.”
    Cornelius Clemens most türelme-vesztve
    ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
    “Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”
    A rabszolga bánatfelhőzte arcát
    sötét gőggel emelte: “Csak király.”
    A konzul hallgatott, részvéte felkelt
    s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
    S mert kegyes úr volt, így szólt: “Öljétek meg.”

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

    Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
    akár utcaseprők, akár miniszterek.
    Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
    mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
    De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
    évek veszedelmén törékeny szívverésteket
    ezen az embernek ellenséges földgolyón
    s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
    hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
    gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
    s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
    míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
    mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
    egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
    hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
    méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Még

    Még visz a lábam,
    még engedelmeskedik a kezem,
    még jólesik az étel,
    még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom,
    még elvégzem a munkám,
    még nem szorulok támaszra,
    még nem hanyagolom el a külsőm,
    még rendszeresen tisztálkodom,
    még nem vagyok koszos, büdös,
    még nem húzódnak el tőlem a buszon,
    még rendben tartom a lakásom,
    még tudok logikusan gondolkodni,
    még tiszta az elmém,
    még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
    még megkülönböztetem a jót a rossztól,
    még vigyázok magamra,
    még van veszélyérzetem,
    még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
    még érdekel a világ,
    még nem gubóztam be egészen,
    még kívánok nőt,
    még Rilkét, Kis Lajost olvasok,
    még megremegek a szépség láttán,
    még vágyom a magasabbrendűre,
    még naponta megküzdök magammal,
    még van bennem érzés, gyengédség,
    még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta,
    még megértő vagyok és könyörületes,
    még örülök, ha hull a hó,
    még felderülök, ha kisüt a nap,
    még figyelem a fény változását alkonyatkor,
    még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz,
    még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata,
    még visszavárom a kakukkot tavasszal,
    még esténként kiülök a teraszra,
    még van kutyám, kit megsimogathatok,
    még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
    még szeretnék pár jó verset írni –

    még érdemes élni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Evés

    Ma láttam az Embert, amint evett.
    Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
    szurtos halmán, maga a nyugalom, –
    körötte süvöltött a forgalom.
    Csak bontó-vasát cövekelte ki
    lábtól, nehogy ráhajtson valami
    jármű; és szép kényelmesen evett:
    kibökte a pasztőrtejes üveg
    kartondugóját, majd kést vett elő,
    egy zsemlecipót kettészelt, merő
    szakértelem volt – semmi pongyola
    hirtelenség! – minden mozdulata,
    amint leharapott egy falatot,
    s mielőtt megrágta volna, ivott
    egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
    a világot, magát, délidei
    ejtőzését, a tejet, kenyeret,
    most nem érdekli más, csak a meleg
    áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
    zsigereiben lassan árad el…

    Hajdani méltóságok; hétevők,
    ceremóniások, csipegetők,
    csömörlött ínyencek, ebéd előtt
    átöltözők – láttátok volna őt!
    Kapkodva evő kákabélűek,
    ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
    szája – óvatosan csókolva rá
    fehér körét – a bajusza alá!

    Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
    ez a méltóságos falatozás.
    Csöndje: a minden idők kétkezi
    munkásainak örök ünnepi
    áhítata az élelem előtt,
    de fénye, amely az út kövezőt
    bepermetezte, s róla a kopár
    úttestre is lecsordult; fénye már
    a frissen beidegzett érzetek
    fürtös áram-dúcából érkezett,
    a szokásból: hogy biztos rév a lét.
    Hogy holnap is lesz munka és ebéd.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Ágh István: Tiltott házban

    Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
    egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
    e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
    ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
    fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
    hogy senki se lásson,
    úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
    mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
    inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
    kormos falaimról a szeretet hiányát,

    jobb lenne nekik födetlen fejem
    esendőségét jeges esőben látni,
    léptem utáni pusztaságra vágynak,
    hogy négykézlábra állíthassanak,
    s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
    ha már hozzájuk nem hasonlítok,
    nyáladzó háziállatuk nem leszek,
    kiherélt kosuk van elég,
    a kimetszett farkaskutyák
    küszöbükre hullatják szőrüket,

    mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
    jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
    ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
    verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
    itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
    s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
    szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
    itt, ahol nincs múlt és jövő,
    anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
    mint a te térdeiden,
    első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
    egyszál ingben, foszló fa alatt.

    Forrás: PIM – DIA