https://verskucko.com

Címke: emberi méltóság

  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.