Címke: emberi sors

  • Székely János: Válás után

    (1963–1966)

    I

    Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba.
    Tedd cellámmá a földet, s légy az őre.
    Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással
    A múltat hátra, a jövőt előre.

    Gyötörj csak. Legyen életem ezentúl
    Egyetlen vad, lidércnyomásos álom.
    Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld
    Kívánatossá hulltom és halálom.

    Akármit tégy: kitartok, nem török meg.
    Az emberség nagy törvényei kötnek
    Veled maradni, holtomig veled.

    Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem,
    S a büntetés, melyet magamra mértem,
    Azért, amért vétettem ellened.


    II

    „Vidéki költő!” – vágod a szemembe,
    Szegény szívem, ha bántani akarsz.
    Tűnődve tűröm, némán ismerem be,
    Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.

    „Hazug!” – gyötörsz. Ez is tagadhatatlan.
    Többször megírtam, vallom, vállalom.
    „Eladtad magad.” – Csakugyan eladtam
    (S te kenyeret vettél az áramon.)

    „Férfiatlan, lágy, semmirevaló,
    Gyönge jellemű törpe és csaló.”
    Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.

    Csaló vagyok és törpe, semmi más,
    Ám voltaképpen mégis óriás,
    Ha semmi másban – hát a türelemben.


    III

    Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem,
    S hogy miattam megy tönkre életünk.
    Valahogyan, titokban, észrevétlen
    Mi mindahányan tönkretétettünk.

    Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem.
    Rád sújt velem – és rám viszont veled.
    Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten:
    Te ellenem, én, kedves, ellened.

    Találkoznak a szeretők, szeretnek,
    Aztán csalódnak, végül tönkremennek,
    S egymást okolják, nem tudom, miért.

    Egymást okolják sírva, káromolva,
    Pedig hát úgyis tönkrementek volna,
    Ha nem egymásért – másvalakiért.


    IV

    Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
    Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor.
    Olykor magam is rettegek magamtól.
    Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.

    Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
    Akár az éhes húsevő virágok,
    Hazug, gonosz, alattomos és álnok.
    Pompás, veszélyes, kényes és balog.

    Olyan vagyok én, mint a többiek,
    Kiket lenéztünk, édesem, kiket
    Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.

    Csak kínt és romlást adhatok neked,
    S mégis megkérlek: hagyd el mindened,
    És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.


    V

    Képedről, kedves, a falon,
    Örökké bámul két kerek szem.
    Követ, ha vetkezem, ha fekszem,
    Ha gond övez, ha nyugalom.

    Mihelyt olyasmit forralok,
    Mi fájna néked, ami bánthat,
    Elfutja tükrüket a bánat,
    S azonnal visszatorpanok.

    Mindenki véthet már – csak én nem.
    Most már örökké úgy kell élnem,
    Hogy ne boruljon el szemed.

    Szemed (a képen és szívemben),
    Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
    Akár a lelkiismeret.


    VI

    Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
    Törvényben sem és bűnben sem a társam.
    Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
    Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

    Tudom én, kedves, hogy virágaid
    Énnekem már csak bánatot teremnek.
    És mégis boldog és hálás vagyok
    Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

    Fellombozol, mint csonka fát a komló.
    A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
    Vagy énnekem a földön és egén.

    Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
    De távolabbról éltet és melenget:
    Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


    VII

    Ha társad elhagy, otthonod kiver,
    És nem lesz kihez szólnod a világon;
    Ha tönkremegy a megaláztatáson,
    Hogy áldozatod sem fogadja el,

    Ha majd a sívó, ős magány emészt,
    S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak
    Irtózatos állkapcsai kinyílnak,
    S rád lehelik a kétségbeesést:

    Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg
    Gyarló, de mégis mély és büszke lélek,
    Kinek bizalmát épp így megvetetted;

    Ki nem tudott örülni csak neked,
    S csak érted fájt, és téged szeretett,
    Még akkor is, mikor már nem szeretted.


    VIII

    „Csak téged” – írtam, és – „mindig veled”.
    Veled vitázom és téged kívánlak
    Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
    S hunyt testemen örvénylő testedet

    Idézgetem – csak érted és veled
    Vagyok hatalmas és örömre képes.
    Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
    Pótolhatatlan édességedet.

    Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
    A mély ölű, kis, kecskemellű nők,
    S én mégis-mégis téged ünnepellek.

    De szükségből erényt faragni kár.
    A tiszta tény, a sivatag-sivár
    Igazság az, hogy senkinek se kellek.


    IX

    Ki vagyok én, miféle nyomorult,
    Milyen koldusnál koldusabb silány,
    Hogy azzal élek, aki elhagyott,
    S azzal fekszem le, aki nem kíván?

    Miféle sors, miféle hatalom
    Haragja sújt, miféle rettenet,
    Hogy ottan is megalkuszom, ahol
    Nem is muszáj, s talán nem is lehet?

    Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon.
    Fehéren fekszik asszonyom az ágyon,
    És undorodva tolja el a szám.

    Megérem-e, s kibírom majd a percet,
    Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek,
    Kit szeretek, s ki maga is kíván?


    X

    Mint aki meztelen marad
    Egy népes és napfényes téren,
    S röhejt és füttyöket arat,
    Úgy éget és emészt a szégyen.
    Meztelen voltam, meztelen.

    Amim csak volt e vak világon,
    Egész szépségem-csúnyaságom
    Kitártam néked, édesem.
    S te közben magad nem mutattad,

    Titkomért titkodat nem adtad,
    Lezártad ajkad és szemed.

    Pucéran reszkettem előtted.
    Szánom-bánom és soha többet,
    Élj boldogul, Isten veled.


    XI

    Hogy miért kell a szeretőknek,
    Akik között már nincs titok,
    Kik már-már összeforrtak, végül
    Dühöngve különválniok,

    Hogy miért kell a vándoroknak,
    Kik együtt jártak, egy úton,
    Egyszerre új utakra térni
    S gyalázni egymást – nem tudom.

    Hiába átkozódtam, sírtam,
    Hogy így van (mert valóban így van),
    Ezen már semmi sem segít.

    Tagadjam? Azzal is mit érek?
    Elkönyvelem hát, mint az élet
    Más értelmetlenségeit.


    XII

    Ahányszor éjszaka kinézek,
    A rácsokon, a bokrokon túl
    Mindig ott setteng ez a félszeg,
    Iszonyú ronda veres kandúr.

    Mint lápon lebbenő kísértet,
    Oly nesztelen és olyan sárga.
    Körülszaglássza küszöbünket,
    S felszívódik az éjszakába.

    Otthon van mindenütt a földön,
    Az ólakon, a háztetőkön,
    De mindenütt otthontalan.

    Mert hogyha mégiscsak akadna
    Valaki, aki befogadja,
    Bajt hozna rá – akár magam.


    XIII

    Cirógassátok, állatok,
    Dédelgessétek, hű növények,
    Ne bántsátok, hatalmasok,
    Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.

    Segítsd, Sebő, pártold, Kalik,
    Dugó, ne duzzogj rá sokáig.
    Szolgáld ki, víz, ha szomjazik,
    Öreg nap, süss reá, ha fázik.

    Én nem tudtam megóvni, hát
    Rád bízom, végtelen világ:
    Vigyázz rá nálamnál is jobban.

    Mert színigaz, hogy nem szeret,
    Mégis: ha szenved, szenvedek,
    És mégis: jól vagyok, ha jól van.


    XIV

    Letisztítom és helyére teszem
    A vázát, amely asztalunkon állott.
    Szereztem belé újra pár virágot:
    Fogadd el őket szívesen, szívem.

    Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
    Azt a levegő-tiszta, észrevétlen,
    Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
    Amit nem adhat többé senki sem.

    S ha más virágát jobban kedveled,
    S ha küldenek valóban szebbeket,
    Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

    Én hordom őket akkor is, ne félj,
    Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj,
    S oly hasztalan, akár a temetőbe.


    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek


  • Buda Ferenc: (Kényszerpálya)

    Ölelni indul
    két kezünk s minduntalan
    ölni érkezik.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Skála

    Őszi éjjel
    a nők ágya,
    mint a vér.
    Vágynak ők is,
    árva lelkek,
    a napér.

    Lámpa füstöl
    hosszú füsttel
    olykoron.
    Hull az ágyra
    fekete hó,
    a korom.

    Künn az ajtó,
    bús sóhajtó,
    nyekereg.
    Tompa hangon
    rí a gangon
    egy gyerek.

    Ülnek-ülnek
    az ágyaknál
    csendesen,
    gondolkoznak
    régi, rút
    emlékeken.

    Egy se tudja,
    hogy mi bántja,
    mit akar?
    Kóc a fésűn,
    a fejükben
    zűrzavar.

    Forró ujjuk,
    mely sok férfit,
    szívet ölt,
    most fázósan,
    fényes tűvel
    inget ölt.

    A gavallér –
    aranytallér
    hova ment?
    Porlad ő is,
    mint a szívük
    odalent.

    Hervadt ajkuk
    csókos álmot –
    sírva kér.
    Őszi éjjel
    a nők ágya,
    mint a vér.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

    Sem utódja, sem boldog őse,
    Sem rokona, sem ismerőse
    Nem vagyok senkinek,
    Nem vagyok senkinek.

    Vagyok, mint minden ember: fenség,
    Észak-fok, titok, idegenség,
    Lidérces, messze fény,
    Lidérces, messze fény.

    De, jaj, nem tudok így maradni,
    Szeretném magam megmutatni,
    Hogy látva lássanak,
    Hogy látva lássanak.

    Ezért minden: önkínzás, ének:
    Szeretném, hogyha szeretnének
    S lennék valakié,
    Lennék valakié.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Álmom: az Isten

    Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
    Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
    A sorsom: menni, menni, menni
    S az álmom: az Isten.

    Vele szeretnék találkozni,
    Az álmommal, nagy, bolond hitben
    S csak ennyit szólni: Isten, Isten
    S újból imádkozni.

    Nem bírom már harcom vitézül,
    Megtelek Isten-szerelemmel:
    Szeret kibékülni az ember,
    Mikor halni készül.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

    Sem utódja, sem boldog őse,
    Sem rokona, sem ismerőse
    Nem vagyok senkinek,
    Nem vagyok senkinek.

    Vagyok, mint minden ember: fenség,
    Észak-fok, titok, idegenség,
    Lidérces, messze fény,
    Lidérces, messze fény.

    De, jaj, nem tudok így maradni,
    Szeretném magam megmutatni,
    Hogy látva lássanak,
    Hogy látva lássanak.

    Ezért minden: önkínzás, ének:
    Szeretném, hogyha szeretnének
    S lennék valakié,
    Lennék valakié.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az Értől az Oceánig

    Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
    Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
    De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
    Oceánig hordják a habját.

    S ha rám dől a szittya magasság,
    Ha száz átok fogja a vérem,
    Ha gátat túr föl ezer vakond,
    Az Oceánt mégis elérem.

    Akarom, mert ez bús merészség,
    Akarom, mert világ csodája:
    Valaki az Értől indul el
    S befut a szent, nagy Oceánba.

    Forrás: MEK


  • Solymos Ida: Üzenet

    Kié ez az ige-halom?
    Előre-hátra olvasom.
    Kinek szólhat az üzenet,
    habár címzettje én vagyok —
    kéményetek, raktárotok.

    Kövületté vált sóhajok
    a kürtő hosszán; iszonyat
    s narancs-édes szavak vegyülnek.
    Itt van, de kokszrideg az ünnep.

    Nem fényébe, csak alkonyatja
    szoborképzetéhez tapadva
    behunyt szemmel úgy szűrni ki
    a hahóból a jajkiáltást,
    mintha elszámoltatna valaki.


    Solymos Ida: Regresszió

    Utazó nyár volt, de egész.
    Aztán szigetelés emitt, amott.
    Kényelmetlenkedés a nappalokkal,
    és éjszaka a zátonyok.

    Mégis az akárhány hajó,
    bármerre úszott,
    égtájára ért.

    Majd: vízalatti torpedó! –
    arcok, arc, visszfénye, hang.


    Solymos Ida: Pohárhomály

    Kininsöprés.
    Mi körnek indult, körbe ért.
    És mindez egyszerűbb, mint hihető:
    ez volt a lét.


    Solymos Ida: Víz alatt

    Gepárdfutású lába volt,
    nagy ollóujjai,
    kilincsrezeknél sárgább arcú,
    oboás–klarinétcs,
    a szólam ha követelte, fújt fagottot is,
    még fülemülét is utánzott,
    és a csalogány visszaüzent neki.

    S volt ő födetlen megnyilatkozás,
    múltból jelen.
    Jegyezni érdemes történetem:
    Isten halántékához leghosszabbik létra,
    távolodása nyújtható folyó.

    Hajóm kéménye, amikor tisztelgett,
    gondot-viselőn mosta oldalát.

    Vízikastélyom kacat:
    árboc, vitorla, tat cafrangjai
    a hínárlétbe mállanák.
    Úszó lakásom lesz nyálkás derengés.

    Fejfám a kormány lenne – elragadta,
    vonszolja-tolja messzire.


  • Solymos Ida: Négy hallgatás

    Ha Istent mondtam: nem az égen túlit,
    csak próbáltam, aminél nincs nagyobb;
    halántékához támasztható létrát,
    nézhetőből a képzet-bizonyost.

    Kapaszkodni, lenn úszni, leszakadni,
    s maradni épnek – mitől is lehet,
    ha járhatatlan, elkeringélt sorsot
    védetthez a védtelen szegezett?

    Még tartósított halmazállapotban
    hűtött harag is megavasodik:
    négy hallgatás közt mennykő hogyha csattan,
    meg-megreped: visszhangoz valakit.


  • Heltai Jenő: Örök szerető

    Dúdolom a régi nótát,
    Keserű egy nóta!
    Van egy régi rossz szeretőm
    Sok esztendő óta,
    Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
    Melyik utcasarkon,
    És azóta tartom.

    Mint a jámbor rabszolgához
    A hálás oroszlán,
    Csökönyösen, vakon, bután
    Ragaszkodik hozzám.
    Rimánkodok: pusztuljon már!
    Küldöm, űzöm… mindegy!
    Csak azért se! Nem megy!

    Adtam neki öröklakást,
    Ingyen kvártélyt, kosztot,
    Ezt is, azt is keveselte,
    Mindenből kifosztott.
    Odaadtam… nem tudom mit,
    Nem számolom, mérem:
    Pénzem, agyam, vérem.

    Ő az erős, a hatalmas,
    Én vagyok a gyönge,
    Ha az ajtón kihajítom,
    Az ablakon jön be.
    Akármilyen messze járok –
    Féltékeny a kedves! –
    Nyomon követ, megles.

    Elkísér a kávéházba,
    Elkísér a sírba,
    Bírom, bírom valahogy,
    De ő még jobban bírja.
    Nem ereszt ki a kezéből,
    Torkomon az ujja,
    Fojtogat a furia.

    Sírkövemre, majd ha egyszer
    Föllélegzek mégis,
    Írjátok rá rossz szeretőm
    Átkozott nevét is:
    „Itt nyugszik egy fáradt ember,
    Elnyűtt rongya, csontja,
    S mellette a Gondja.”