Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Forrás: MEK
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
Forrás: MEK
Kié ez az ige-halom?
Előre-hátra olvasom.
Kinek szólhat az üzenet,
habár címzettje én vagyok —
kéményetek, raktárotok.
Kövületté vált sóhajok
a kürtő hosszán; iszonyat
s narancs-édes szavak vegyülnek.
Itt van, de kokszrideg az ünnep.
Nem fényébe, csak alkonyatja
szoborképzetéhez tapadva
behunyt szemmel úgy szűrni ki
a hahóból a jajkiáltást,
mintha elszámoltatna valaki.
Utazó nyár volt, de egész.
Aztán szigetelés emitt, amott.
Kényelmetlenkedés a nappalokkal,
és éjszaka a zátonyok.
Mégis az akárhány hajó,
bármerre úszott,
égtájára ért.
Majd: vízalatti torpedó! –
arcok, arc, visszfénye, hang.
Kininsöprés.
Mi körnek indult, körbe ért.
És mindez egyszerűbb, mint hihető:
ez volt a lét.
Gepárdfutású lába volt,
nagy ollóujjai,
kilincsrezeknél sárgább arcú,
oboás–klarinétcs,
a szólam ha követelte, fújt fagottot is,
még fülemülét is utánzott,
és a csalogány visszaüzent neki.
S volt ő födetlen megnyilatkozás,
múltból jelen.
Jegyezni érdemes történetem:
Isten halántékához leghosszabbik létra,
távolodása nyújtható folyó.
Hajóm kéménye, amikor tisztelgett,
gondot-viselőn mosta oldalát.
Vízikastélyom kacat:
árboc, vitorla, tat cafrangjai
a hínárlétbe mállanák.
Úszó lakásom lesz nyálkás derengés.
Fejfám a kormány lenne – elragadta,
vonszolja-tolja messzire.
Ha Istent mondtam: nem az égen túlit,
csak próbáltam, aminél nincs nagyobb;
halántékához támasztható létrát,
nézhetőből a képzet-bizonyost.
Kapaszkodni, lenn úszni, leszakadni,
s maradni épnek – mitől is lehet,
ha járhatatlan, elkeringélt sorsot
védetthez a védtelen szegezett?
Még tartósított halmazállapotban
hűtött harag is megavasodik:
négy hallgatás közt mennykő hogyha csattan,
meg-megreped: visszhangoz valakit.
Dúdolom a régi nótát,
Keserű egy nóta!
Van egy régi rossz szeretőm
Sok esztendő óta,
Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
Melyik utcasarkon,
És azóta tartom.
Mint a jámbor rabszolgához
A hálás oroszlán,
Csökönyösen, vakon, bután
Ragaszkodik hozzám.
Rimánkodok: pusztuljon már!
Küldöm, űzöm… mindegy!
Csak azért se! Nem megy!
Adtam neki öröklakást,
Ingyen kvártélyt, kosztot,
Ezt is, azt is keveselte,
Mindenből kifosztott.
Odaadtam… nem tudom mit,
Nem számolom, mérem:
Pénzem, agyam, vérem.
Ő az erős, a hatalmas,
Én vagyok a gyönge,
Ha az ajtón kihajítom,
Az ablakon jön be.
Akármilyen messze járok –
Féltékeny a kedves! –
Nyomon követ, megles.
Elkísér a kávéházba,
Elkísér a sírba,
Bírom, bírom valahogy,
De ő még jobban bírja.
Nem ereszt ki a kezéből,
Torkomon az ujja,
Fojtogat a furia.
Sírkövemre, majd ha egyszer
Föllélegzek mégis,
Írjátok rá rossz szeretőm
Átkozott nevét is:
„Itt nyugszik egy fáradt ember,
Elnyűtt rongya, csontja,
S mellette a Gondja.”
