https://verskucko.com

Címke: emberiség

  • Ágai Ágnes: Történelem napihírekben

    Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
    eltűnt, lelőtték, lezuhant,
    felmentette, kinevezte,
    annak a véleményének adott kifejezést,
    ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
    sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
    átlépte a határt,
    jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
    a sebesülteket haza, a polgári védelem,
    a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
    összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
    visszarendelték, javasolták,
    elítélték, végrehajtották,
    megköszönték, fogadták,
    összeültek, aláírták, kicserélték,
    visszatértek, exhumálták,
    felállították, leleplezték,
    megkoszorúzták, megfogadták…
    és megint elölről…

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes : Jegyzetek Erosz partjairól

    Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
    ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
    mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
    furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
    kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
    csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
    mert a testet felöltöztette a másik test,
    amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
    olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
    amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
    külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
    akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
    a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
    rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
    hogy nincs más, csak két szép emberi test
    párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
    hanem egy törzs két kiágazása,
    fel s lehimbáló végtelensége.

    Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
    hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
    és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
    hanem az egész emberiséggel egyesült.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Az ismeretlen katona

    Én nem ünneplem őt, én gyászolom
    Fekete posztós dob nélkül, magamban,
    De milliók nevében, akik élnek
    És föltámadnak majd egy szép napon
    A sírból, mit ma országnak neveznek.

    Én nem ünneplem őt, én átkozom
    Vezéreit, kik vérmezőre vitték
    Fiatal testét, ifjú álmait,
    Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
    Idegen célért, idegen pokolba.

    Én nem ünneplem őt, én siratom
    A vértanút, ki mások vakhitéért
    Az Antikrisztus lovasát követve
    Az embertelen, gyilkos kötelesség
    Parancsszavára az árokba fordult.

    Én nem ünneplem őt, én jól tudom,
    Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt,
    Melytől bódultan tántorgott a nép
    És innen és túl vér a vérre támadt
    És innen és túl a halál tanyázott.

    Én nem ünneplem őt, Johann Kovács,
    Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini
    S a többi mind, elnémult ajkaikkal
    Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
    Elég legyen a meddő pusztulásból
    És vesszenek a rombolásra bujtók!

    Én nem ünneplem őt, a sírokon,
    Melyek a földet dúsabban borítják,
    Mint a vetés, nem taposok gazul,
    Halálukért hirdetve új halált,
    De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
    Szent, szent, százszor szent. Ámen.
    Úgy legyen!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Május

    Vén harcos én, ma békét hirdetek,
    Virággal verve meg a szíveket.
    Egy új kiáltványt írok s érezem,
    Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
    Ember, légy végre ember újra már,
    Ne ordas farkas és halálmadár!

    Nem bús robot, de boldog munka kell,
    Melynél a szív bízó taktusra ver.
    Új szent szövetség kösse össze mind
    Embertestvérek jó reményeit!
    Ez áldott föld ne temető legyen,
    De kert, amely több jóságot terem!

    Ember, magyar, ma még élő halott,
    Legyen majális minden egy napod!
    Vén harcos én, ma békét hirdetek:
    Legyen szerelmünk már a szeretet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A halott vár legendája

    A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
    A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
    Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
    Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

    Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
    Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
    Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
    S a vár órája monoton az éjfelet veri.

    Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
    Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
    Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
    A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

    Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
    S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
    – Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
    A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

    A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
    Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
    Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
    Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

    Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
    Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
    A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
    Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

    Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
    S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
    Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
    Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.

    Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
    Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
    Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
    S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…

    Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
    Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
    A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
    S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Új anakreoni dal

    Világok háborúján,
    Holott halál az élet,
    Enyészet évadán és
    Özön gyász századában
    Én, bús Vitéz utóda,
    Szegény, szomorú költő,
    Hadd valljam balga hittel
    És boldog áhítattal
    Az élet vallomását,
    Hogy nagy dolog a harc, de
    Legszebb virág a béke.

    Szelíden és nyugodtan
    Jó könyveket lapozni,
    Szép képeket csodálni,
    Új éneket dudolni,
    Tűnt éveket idézni,
    Mélázni a mezőben
    S gondolni holmi szépet
    S a bennünk fájva fájó
    Ember tragédiáját
    Feledni pillanatra
    S csak élni, élni. Ámen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Beethovenhez

    Örök hangok zenésze, borús titán, Beethoven,
    Ma egy világ siráma zendül fel bánatodban,
    S ki mennyei derűben trónolsz mosolygva ott fenn,
    Nevedre egy világ bús szíve összedobban.

    A germán géniusz, mely benned csúcsra hágott,
    Veled győzelmesen bejárja a világot,
    És ellen és barát egy testvér hangjaidnál,
    Melyek mély árja kéjt és kínt az égbe himbál!

    Nagyságod ünnepén, mely tiszta és nemes fényt
    Sugárzik boldogan a nagy Emberiségre,
    S széppé teszi a gyászt, dicsőbbé az erényt:
    Engedd, hogy egy babért fonjunk mi is e névre.

    Beethoven, hisz neved szabadság és művészet,
    S mi e két nemtőnek nevében íme néked
    Zenével áldozunk alázatos szerényen,
    A magyar muzsika ministránsaiképpen!

    Jöjj el, jöjj el közénk, ez áhítat körébe,
    Miként az Úr leszáll az oltár asztalára,
    Nagy lelked zengjen és ujjongjon a zenében
    A fúvók és vonók fönséges viharában.

    Epedjen és zokogjon és dübörögve szóljon
    Az Ember vágya és szerelme a vonókon,
    És mint felhők közül a Nap kilép ragyogva,
    Örök vigasz derűjét áraszd a bánatokra!

    Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál,
    Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással:
    Dicsőséged egébe tekint egy csonka ország,
    S a sírok ormain köszönt ma muzsikával;

    Mert emberi jogok, szabadságok, remények
    Nemes zenésze, nékünk testvérünk vagy s ha téged
    Ma ünnepel e nép is, magasztos, szent dalodban
    Rab milliók szívének egy vágya összedobban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A munka

    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kitől jövendő győzelmünk ered,
    A munkát dalolom, ki a szabadság
    Útjára visz gyász és romok felett.
    A gyárkémény harsogja diadalmát
    S a zengő sínen kattogó vonat.
    A béke ő, a haladás, igazság,
    Mely leigázza a villámokat.

    Nagy városokban, végtelen mezőkön
    A dala zeng és zúgni fog örökkön,
    Míg minden bálvány porba omol itt.
    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kinek nővére Szépség és Szabadság
    S kinek világa most hajnalodik.

    Forrás: MEK