Címke: emberiség

  • Juhász Gyula: Május

    Vén harcos én, ma békét hirdetek,
    Virággal verve meg a szíveket.
    Egy új kiáltványt írok s érezem,
    Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
    Ember, légy végre ember újra már,
    Ne ordas farkas és halálmadár!

    Nem bús robot, de boldog munka kell,
    Melynél a szív bízó taktusra ver.
    Új szent szövetség kösse össze mind
    Embertestvérek jó reményeit!
    Ez áldott föld ne temető legyen,
    De kert, amely több jóságot terem!

    Ember, magyar, ma még élő halott,
    Legyen majális minden egy napod!
    Vén harcos én, ma békét hirdetek:
    Legyen szerelmünk már a szeretet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A halott vár legendája

    A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
    A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
    Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
    Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

    Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
    Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
    Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
    S a vár órája monoton az éjfelet veri.

    Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
    Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
    Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
    A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

    Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
    S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
    – Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
    A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

    A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
    Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
    Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
    Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

    Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
    Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
    A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
    Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

    Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
    S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
    Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
    Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.

    Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
    Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
    Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
    S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…

    Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
    Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
    A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
    S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Új anakreoni dal

    Világok háborúján,
    Holott halál az élet,
    Enyészet évadán és
    Özön gyász századában
    Én, bús Vitéz utóda,
    Szegény, szomorú költő,
    Hadd valljam balga hittel
    És boldog áhítattal
    Az élet vallomását,
    Hogy nagy dolog a harc, de
    Legszebb virág a béke.

    Szelíden és nyugodtan
    Jó könyveket lapozni,
    Szép képeket csodálni,
    Új éneket dudolni,
    Tűnt éveket idézni,
    Mélázni a mezőben
    S gondolni holmi szépet
    S a bennünk fájva fájó
    Ember tragédiáját
    Feledni pillanatra
    S csak élni, élni. Ámen.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Beethovenhez

    Örök hangok zenésze, borús titán, Beethoven,
    Ma egy világ siráma zendül fel bánatodban,
    S ki mennyei derűben trónolsz mosolygva ott fenn,
    Nevedre egy világ bús szíve összedobban.

    A germán géniusz, mely benned csúcsra hágott,
    Veled győzelmesen bejárja a világot,
    És ellen és barát egy testvér hangjaidnál,
    Melyek mély árja kéjt és kínt az égbe himbál!

    Nagyságod ünnepén, mely tiszta és nemes fényt
    Sugárzik boldogan a nagy Emberiségre,
    S széppé teszi a gyászt, dicsőbbé az erényt:
    Engedd, hogy egy babért fonjunk mi is e névre.

    Beethoven, hisz neved szabadság és művészet,
    S mi e két nemtőnek nevében íme néked
    Zenével áldozunk alázatos szerényen,
    A magyar muzsika ministránsaiképpen!

    Jöjj el, jöjj el közénk, ez áhítat körébe,
    Miként az Úr leszáll az oltár asztalára,
    Nagy lelked zengjen és ujjongjon a zenében
    A fúvók és vonók fönséges viharában.

    Epedjen és zokogjon és dübörögve szóljon
    Az Ember vágya és szerelme a vonókon,
    És mint felhők közül a Nap kilép ragyogva,
    Örök vigasz derűjét áraszd a bánatokra!

    Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál,
    Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással:
    Dicsőséged egébe tekint egy csonka ország,
    S a sírok ormain köszönt ma muzsikával;

    Mert emberi jogok, szabadságok, remények
    Nemes zenésze, nékünk testvérünk vagy s ha téged
    Ma ünnepel e nép is, magasztos, szent dalodban
    Rab milliók szívének egy vágya összedobban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A munka

    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kitől jövendő győzelmünk ered,
    A munkát dalolom, ki a szabadság
    Útjára visz gyász és romok felett.
    A gyárkémény harsogja diadalmát
    S a zengő sínen kattogó vonat.
    A béke ő, a haladás, igazság,
    Mely leigázza a villámokat.

    Nagy városokban, végtelen mezőkön
    A dala zeng és zúgni fog örökkön,
    Míg minden bálvány porba omol itt.
    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kinek nővére Szépség és Szabadság
    S kinek világa most hajnalodik.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Karácsonyi ének

    Szelíd, szép betlehemi gyermek:
    Az angyalok nem énekelnek
    S üvöltenek vad emberek.
    Boldog, víg betlehemi jászol:
    Sok börtön és kórház világol
    És annyi viskó bús, sötét.
    Jó pásztorok és bölcs királyok:
    Sok farkas és holló kóvályog
    S nem látjuk azt a csillagot!
    Békés, derűs karácsony éjjel:
    A nagy sötét mikor száll széjjel
    S mikor lesz béke és derű?

    Forrás: MEK

  • Peterdi Pál: Miatyánk

    Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
    Mert mondják így is, mondják úgy is.
    Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
    és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
    Aztán más időben, mást tanítottak.
    De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
    Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
    mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.

    Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
    ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
    De ebben azért nincs igazuk,
    mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!

    Az első napon mondád: Legyen világosság!
    És lőn világosság.
    És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
    És lőn ember.
    És az a mi nagy szerencsénk,
    hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.

    Megalkottad az embert, egy nap alatt.
    Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
    És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
    Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
    csak az embert.
    De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?

    Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
    itt visszaélnek a Te neveddel,
    itt Istent játszik néhány szélhámos –
    a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
    Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
    Uram, én félek.

    Mi lesz velünk?
    Mi lesz velem és mi lesz Veled?
    Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
    Ha nincs beosztott, nincs főnök;
    ha nincs tanítvány, nincs mester;
    ha nincs ember, nincs Isten.
    Uram, én félek.

    Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
    Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
    hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
    és én harmadnapra fölépítem azt.”

    Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
    Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
    De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
    Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
    Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
    Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
    És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
    könnyből és napsugárból,
    hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
    Uram, én félek.

    Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
    A dolgok megmaradnak, de…
    nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.

    Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
    csak az édesanyám kezét.
    Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
    csak az unokáimat szeretném.
    És olyan sok ez, Uram?

    Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
    míg van, ki felett…
    Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
    Ámen.

  • Ady Endre: Virágos karácsonyi ének

    Óhajtozom el a Magasságba,
    nagy a csúfság idelenn,
    de van Karácsony, Karácsony,
    Istenem, én Istenem,
    s ember-vágy küldte Krisztusunkat.

    Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
    két szívet adnék oda,
    hogyha megint visszajönne
    a Léleknek mosolya,
    s szeretettel járnánk jászolhoz.

    Krisztus kívánata, Megtartóé,
    lázong át a szívemen,
    mert Karácsony lesz, Karácsony,
    Istenem, én Istenem,
    valaha be szebbeket tudtál.

    Óhajtozom el a Magasságba
    gyermekségemben kötött
    minden szűzséges jussommal,
    mert az emberek között
    nem így ígértetett, hogy éljek.

    Követelem a bódító álmot,
    Karácsonyt, Krisztus-javat,
    amivel csak hitegettek,
    amit csak hinni szabad,
    csúfság helyett a Magasságot.

    Lábainknak eligazítását
    kérem én szerelmesen,
    Karácsony jöjjön, Karácsony,
    és száz jézusi seben
    nyiladozzék ékes bokréta.

    Forrás: magyar-versek.hu