https://verskucko.com

Címke: emberiség

  • Váci Mihály: A jövő irgalmáért

    Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
    s kiket a kétség megöl;
    kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
    aggódásotok felől.

    Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
    gyűlölködve szeretők!
    Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
    üldözők!

    Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
    ölitek.
    Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
    lelketek.

    Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
    és istene;
    ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
    és a Lét ítélete.

    Szeretek köztetek élni, emberek! –
    és azt hiszem,
    nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
    féltében
    mint segít magán az ember, s hogy éli át
    itt és ott és mindenütt
    ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
    e szörnyűt és e gyönyörűt.

    Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
    tereli.
    Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
    megbocsátok már neki.

    Éljetek hát boldogan e világon:
    – talán lehet.
    Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
    nincsen semmi nehezebb!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Emberi hitvallás

    Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
    Galileai férfi, ki harminchárom évvel
    Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
    S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

    Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
    Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
    Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
    Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

    Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
    S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
    Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
    És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

    Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
    És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
    S a paloták alatt nem támolyog az éhség
    S ebek harmadán nem tengődik a Szellem.

    Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
    És minden bánatát, a napot és esőt,
    A márciusi zsongást, a decemberi békét,
    A kelő csillagot és a lepihenőt.

    Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
    Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
    Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
    Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat!

    Magad szájába rakd az ételt,
    erőddel ajándékozz minket.
    Magadat gondozd-fürdesd,
    tisztaságoddal ajándékozz minket.

    Amíg magadat nem gyógyítod,
    ne gyógyítsd a társadalmat.
    Amíg magadat meg nem mented,
    ne mentsd meg az emberiséget.

    Ha önmagát javítaná
    száz ember, ezer, millió:
    a mohók hiába futkosnának,
    a zsarnokok zászlóért, fegyverért
    hiába kapkodnának,
    puszta levegőt markolnának:
    a társadalom meggyógyulna,
    az emberiség megmaradna.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dr. Abszurd Hunor: Idézet

    „Az emberiség nem fejlődik,
    csak egyre ügyesebben magyarázza
    a saját hülyeségét.”

  • Nazim Hikmet – Higgy!

    Higgy a magban, a földben, a tengerben,
    de az emberekben higgy mindenekelőtt.
    Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
    de az embert szeresd mindenekelőtt.
    Éld mélyen át
    a száraz ágak,
    kihunyt csillagok,
    s beteg állatok bánatát,
    de az emberét mindenekelőtt.
    Tudj örülni a föld minden örömének,
    tudj örülni a fénynek és sötétnek,
    tudj örülni a négy évszak színének,
    de az embernek tudj örülni mindenekelőtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Álom – 1

    Ezer éve vagyunk itt a földön,
    Már visszahívott milliárd elem.
    Szemünkben egy halvány csillag fénye,
    Szívünkben vadak félelme s örökléte.

    Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
    Kik úgy nevezik magukat: emberek.
    Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
    Istent tagadnak és szeretetet.

    Egy lankás parkban vártalak,
    S te jöttél felém, mint a fény,
    Időtlen gondolat viharzott át a téren,
    A rettegés villámként csapott belém.

    Az időt megállítani voltál képes,
    Jeleket rajzolni az égre fel,
    A Mindenség mámorban reszketett,
    Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

    Üldöztek suhanó fekete árnyak,
    Elrabolták emberbe vetett hited.
    Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
    Hangod az ősi káoszba veszett.

    A fájó idő is tűnő, mint a lét,
    Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
    Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
    Éreztem, utolsót dobban a szíved.

    A hold megfordult az égen és beleremegett.
    Meghalt a perc, az érzés, a titok…
    Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
    Hívott a feledés, távoli galaxisok…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Karácsony

    Ma tán a béke ünnepelne,
    a Messiásnak volna napja,
    ma mennyé kén’ a földnek válni,
    hogy Megváltóját befogadja.
    Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
    szívükre mind az emberek –
    de nincs itt hála, nincs itt béke:
    beteg a világ, nagy beteg…

    Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
    a vágy, a láng csupán a testé;
    Heródes minden földi nagyság,
    s minden igazság a kereszté…
    Elvesztette magát az ember,
    mert lencsén nézi az eget,
    megátkozza világra jöttét –
    beteg a világ, nagy beteg…

    Ember ember ellen csatázik,
    mi egyesítsen, nincsen eszme,
    rommá dőlt a Messiás háza,
    tanítása, erkölcse veszve…
    Óh, de hogy állattá süllyedjen,
    kinek lelke volt, nem lehet!…
    Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
    beteg a világ, nagy beteg!

    Forrás: Ady Endre összes versei

  • Szabó Magda: Vissza az emberig

    E vad tavaszt, mely kelleti magát,
    s fejét simítja térdemen,
    rácson keresztül, csontjaimon át
    elemzi a gyanakvó értelem.
    Ám a napok feküsznek karikában
    jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
    kioltotta babonás foszforát
    szeme mélyén: alszik a hét menyét.

    Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
    eloldozta nyakörvét, elhagyott,
    fut a magány idegen utakon,
    nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
    Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
    feléhajol, szimatol ösztönöm,
    vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
    boldog a boldogok között.

    Te, ki pilláid szép ívén
    sorsomat húnyod s emeled,
    hánts ki e szűkölő örömből,
    lendítsd meg lendületemet!
    Bogozz ki a hálós gyanúból,
    mit születésem rám kötött,
    forraszd be újra a világba
    nyugtalan köldököm!

    Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
    s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
    Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
    szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
    Segíts fel indák s állatok fölé,
    kikhez lehúzott az alig
    túlélt iszony a gyilkosok közül:
    emelj vissza engem az emberig!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Komjáthy Jenő: Ábrándos fiú

    A milliókat átöleltem,
    Átkarolám a végtelent;
    Ragyogó fényben, égdörejben
    Éreztem az örök jelent.
    Föllengő, óriás szivemmel
    Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
    Bántottak s én szerettem őket,
    Hímeztem álmát a jövőnek.
    De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
    “Amért rajongsz: hiú;
    Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
    Ábrándaiddal, jó fiú!”

    Koszorút fontam dalaimból
    És álmaimból főm köré;
    És dal fakadt, virág a sírból,
    Szivem vérével öntözé.
    Mártírszivemmel a kereszten
    Világ szivét, Istent kerestem.
    Túláradó, eszményi vágyban
    Embert emberré tenni vágytam.
    És szóltak ők haraggal messze lökve:
    “Merész álmod hiú;
    Légy átkozott és számüzött örökre,
    Pusztulj, te vakmerő fiú!”

    De én azért most is rajongok
    S átölelem a végtelent,
    Felhőzik lelkem égi gondon,
    Agyam lángképeket teremt;
    Bántottak s én szerettem őket,
    Látom szent árnyát a jövőnek.
    Embert szabaddá tenni vágyom,
    Meglátni Istent hőn kivánom.
    S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
    Törekvésem hiú:
    Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
    A régi ábrándos fiú.

    Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Ágai Ágnes: A befejezetlen század

    Ezt a századot nem lehet befejezni.
    Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
    A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.

    Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
    Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
    azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.

    A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
    együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
    az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,

    a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
    a holttestet alulról fölüké rakták,
    így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.

    Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
    Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
    Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.

    Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
    ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
    Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,

    a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
    avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
    tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.

    Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
    mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
    elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.

    Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
    fáradt, megviselt, indulatra erős,
    cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.

    Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
    amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
    Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,

    hanem kiérlelt, szép és természetes,
    az emberbőrbe bújt emberé.
    Vajh hányat fogunk írni akkor?

    Forrás: —