„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit, szépség?! Háború jön újra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
Forrás: DIA
Egy kis értelmet a reménynek!
Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomorúságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!
Forrás: DIA
Kalibán
Caliban: „…burn but his books.”
(Shakespeare)
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kísértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
bűvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.
Hogy értelek és hogy szeretlek!
Mit tennék Érted! – Ó, ha tudnád,
milyen ősi és időntúli
félelem űz és kötöz Hozzád!
Nem lelném mását letört mosolyodnak,
mely úgy hajladoz, fényekben úgy hervad,
hogy nincs irány számomra e Földön,
ha szemed lágy északi fénye elhagy.
Hogy szereted az embereket! És mert
nehéz szeretni őket – sírsz, zokogsz,
és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz,
hogy végül mindet gyűlölni fogod.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg kezét;
kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg – mint gyermeki indulat, –
átjár melegen a munka láza;
ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az, ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;
az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.
Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.
Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él:
bizonytalan és vívódó verését
megnyugtatta két tiszta szenvedély:
a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet már szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusára.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
.
Mondd, Kedvesem, milyen,
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: – félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
– milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!
Forrás: Magyarul Bábelben
.
Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén’ a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg…
Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!…
(1899. december 23.)
Forrás: MEK
(Kötetbe nem sorolt versek)
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Forrás: MEK
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.
Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?
Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.
Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
Forrás: MEK
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
