Címke: emberség

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Sokféle nép

    Sokféle népet láttam. Dáridó
    a magyarnak! A vásáros zsidó
    titokzatos volt, göndör pájeszét
    csúfolták, és nevették az eszét.
    A város végén sátoros cigány –
    „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
    „kivágja nyelved és úgy kényszerít,
    hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
    drótostót lépegetett halina-
    nadrágjában, tündöklő bádogok
    zörögtek a hátán, üveglapok,
    csirizes doboz – messzi föld fia,
    látszott, milyen jól esik neki a
    leves, amit a négy pénzhez kapott.
    De legérdekesebb a köszörűs
    szerszáma volt, a korong: az a tűz,
    amely a forgó kőből pattogott,
    poklot kötött össze és csillagot!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Körúti hajnal

    Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
    Üveges szemmel aludtak a boltok,
    S lomhán söpörtek a vad kővidék
    Felvert porában az álmos vicék,
    Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

    Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
    A keleti ég váratlan zsarátja:
    Minden üvegre száz napocska hullt,
    S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
    A Végtelen Fény milliom karátja.

    Bűvölten állt az utca. Egy sovány
    Akác részegen szítta be a drága
    Napfényt, és zöld kontyában tétován
    Rezdült meg csüggeteg és halovány
    Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

    A Fénynek földi hang még nem felelt,
    Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
    Egy kirakatban lila dalra kelt
    Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
    Hangon a harangok is felmerengtek.

    Bús gyársziréna búgott, majd kopott
    Sínjén villamos jajdult ki a térre:
    Nappal lett, indult a józan robot,
    S már nem látták, a Nap még mint dobott
    Arany csókot egy munkáslány kezére…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

    Szeretnék átölelni ma egy embert,
    Ki olyan árva s vágyak özvegye,
    Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
    S kondor haján kopog az ősz jege,

    Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
    Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
    Vén bánatok fia és újak apja,
    Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
    Örülni lassú, és csüggedni gyors;

    Kit nemessé emelt a föld porából
    Sok ritka szenvedés, de nem kevély
    Kitűnni a törpék sekély sorából,
    És címere egy hervadt falevél,

    Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
    Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – mindig
    érdemes lesz, hiszem!

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől:
    s mert rá is jut erődből
    ledöfne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük – csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért!

    Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
    – vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül!

    Mindez ma sem volt könnyű
    – s nem lesz könnyű sosem –
    de törvény előtt vállalt sors ez,
    ha érdemes, ha nem!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Nagy László, Lánglakodalom

    Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
    a föld meginog, széthasadozok,
    jajgat a kő is, közelítenek
    csikorgó csontú páncélistenek.

    Az asszony szája lázzal cserepes,
    ölbeli gyerek didiket keres,
    rívó leányok, megritkult család
    lesik topogva a nap hajnalát.

    Egy pillanatra béke lett,
    orosz katona kér aludt-tejet.
    Most vastüdejű gonosz angyalok
    szárnyától az ég sajog, ragyog,

    borulj a földre, ne less repülőt,
    zúdít a földre foszforos esőt.
    Barát-e, ellenség-e ő?
    Ki bűne ez a mennyegző?

    Ripeg-ropog a lánglakodalom
    a háztetőkön, sárga kazlakon.
    A lángok ujja égre esküdött,
    most kulcsolódik két házsor fölött!

    Az utcán én vagyok csak vakmerő,
    a férfiakkal tele a mező,
    ott óbégatnak hogy: idesanyám!
    Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

    s a lécketrecben ég a kiscsikó,
    jászol tüzébe vicsorít a ló,
    lángok közé a tehén borjazik,
    szénfeketére ökrök sülnek itt –

    Lángok közül te árva vakmerő,
    mi menthető volt, az se menthető.


    ,

  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.

  • Heltai Jenő: A néma levente – Setét Lajos monológja

    Hidd el, az emberek buták.
    Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
    És a világért sem hinnék, hogy az,
    Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
    A nap, a csillag nékem is ragyog.
    Ha nem muszáj, légynek se ártok.
    Köztünk marad… a vérontást utálom.
    A pallosom karomnak idegen.
    A csöndet szeretem, meg a virágot,
    Galambok közt, virágos szigeten
    Békés családi kör az álmom.
    Derű és nyugalom, parányi házban…
    Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
    Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
    De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
    Nyögünk adót, aszályt és háborút,
    A legtöbbnek falat kenyér se jut.
    Kevés a méz, és sok a medve.
    Ki él ma abból, amiből szeretne!
    Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
    Bakónak álltam, s a halálbul élek.

  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!