Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az utcák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől –
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Forrás: József Attila versei
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
Én is ember vagyok,
szenvedek és megindulok, te, ismeretlen testvérem, aki
elolvassz engem,
te, akinek talán sohasem szorítom meg a kezét,
te, aki tán meg is vetsz, mert azt hiszed, hogy csak
magamról beszélek neked.
Hát nincsenek-e gyermekeid, mint nekem, nem vérzik-e
szíved, mint az enyém,
nem vesztetted-e el azokat, akiket szerettél?
Hát nem riadsz-e fel éjszakánként a zörrenéstől –
mert nem tudod, ki vagy, sem hogy hova mehetsz.
Forrás: Émile Henriot – Ó, testvérem, fordította Kosztolányi Dezső
Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt,
és népem a magyar.
Hontalan vagyok,
mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
s hogy egymásra kell leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok,
mert hiszek jóban, igazban, szépben,
minden vallásban és minden népben,
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok,
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
és maradok ez úton, míg csak élek,
töretlen hittel ember és magyar.
Forrás: —
Az Embert én sajnálva szeretem,
A gyűlölet nem borom, kenyerem.
Mert jó az Ember, csak a sors gonosz,
Az bujtogat, sebez és ostoroz.
Mert szent az Ember, nagyra született,
Hogy lássa, élje e mély életet,
Mely fönséges csuda, dicső titok
És áldottak a bitók és sírok,
Mert szent a szenvedés, szent a halál
S a hantok ormán nincs vég, nincs határ.
Rögtúró férgek, fényes csillagok,
Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok.
Ó Ember, búsan, alázatosan
Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan,
Az örök törvény mint áll és ítél,
Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér?
Forrás: MEK
Ki eddig árva egymagamba rogytam
Fenséges és szemérmes bánatomban,
Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg
Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek!
Eddig beteg szívemben, mint a poklok
Egy óriás és titkos kín borongott,
Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja
Örök tüzét szemekbe, csillagokba.
Kikért szenvedtem, kiktől messze éltem,
Megértik végre zengő szenvedésem,
Utolsó vacsorámnak bús borától
Ma egy világnak fájó lelke lángol.
Forrás: MEK
Kodály Zoltán mesternek
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé –
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban –
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízűen –
nyújtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
„Jónapot, bácsi.”
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
„Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni…”
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvű, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata –
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
„No gyere, tedd le.”
Forrás: Magyar Kurír
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
„Lásd, téged is szerettelek.”
Forrás: MEK
Sokféle népet láttam. Dáridó
a magyarnak! A vásáros zsidó
titokzatos volt, göndör pájeszét
csúfolták, és nevették az eszét.
A város végén sátoros cigány –
„Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
„kivágja nyelved és úgy kényszerít,
hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
drótostót lépegetett halina-
nadrágjában, tündöklő bádogok
zörögtek a hátán, üveglapok,
csirizes doboz – messzi föld fia,
látszott, milyen jól esik neki a
leves, amit a négy pénzhez kapott.
De legérdekesebb a köszörűs
szerszáma volt, a korong: az a tűz,
amely a forgó kőből pattogott,
poklot kötött össze és csillagot!
Forrás: DIA
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…
Forrás: MEK
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt…
Forrás: MEK
