Címke: emberség

  • Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – mindig
    érdemes lesz, hiszem!

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől:
    s mert rá is jut erődből
    ledöfne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük – csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért!

    Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
    – vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül!

    Mindez ma sem volt könnyű
    – s nem lesz könnyű sosem –
    de törvény előtt vállalt sors ez,
    ha érdemes, ha nem!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Nagy László, Lánglakodalom

    Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
    a föld meginog, széthasadozok,
    jajgat a kő is, közelítenek
    csikorgó csontú páncélistenek.

    Az asszony szája lázzal cserepes,
    ölbeli gyerek didiket keres,
    rívó leányok, megritkult család
    lesik topogva a nap hajnalát.

    Egy pillanatra béke lett,
    orosz katona kér aludt-tejet.
    Most vastüdejű gonosz angyalok
    szárnyától az ég sajog, ragyog,

    borulj a földre, ne less repülőt,
    zúdít a földre foszforos esőt.
    Barát-e, ellenség-e ő?
    Ki bűne ez a mennyegző?

    Ripeg-ropog a lánglakodalom
    a háztetőkön, sárga kazlakon.
    A lángok ujja égre esküdött,
    most kulcsolódik két házsor fölött!

    Az utcán én vagyok csak vakmerő,
    a férfiakkal tele a mező,
    ott óbégatnak hogy: idesanyám!
    Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

    s a lécketrecben ég a kiscsikó,
    jászol tüzébe vicsorít a ló,
    lángok közé a tehén borjazik,
    szénfeketére ökrök sülnek itt –

    Lángok közül te árva vakmerő,
    mi menthető volt, az se menthető.


    ,

  • Baranyi Ferenc: Porvers

    Akit egyszer porig aláztak:
    porig kell azért lehajolni,
    a méltósága-vesztett sorshoz
    méltóság-vesztve igazodni.

    Előtted ember ráng a porban?
    Megértem: belerúgni könnyebb.
    Még emberibb átlépni rajta
    könnyed sikkjével a közönynek.

    Mentséged is van, ha a lelked
    bátortalan feddése rádvall:
    másokért őrzött tisztaságod
    nem szennyezheted más porával.

    Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
    és hát derekad roppanó is,
    ápolt tüdődet is belepné
    a talajmenti szilikózis,
    hát nem hajolsz porig, ha porból
    akármi hív: kincs, ócska holmi…

    Pedig akit porig aláztak –
    porig kell azért lehajolni.

  • Heltai Jenő: A néma levente – Setét Lajos monológja

    Hidd el, az emberek buták.
    Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
    És a világért sem hinnék, hogy az,
    Mi másnak szép: az asszony, a tavasz,
    A nap, a csillag nékem is ragyog.
    Ha nem muszáj, légynek se ártok.
    Köztünk marad… a vérontást utálom.
    A pallosom karomnak idegen.
    A csöndet szeretem, meg a virágot,
    Galambok közt, virágos szigeten
    Békés családi kör az álmom.
    Derű és nyugalom, parányi házban…
    Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
    Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
    De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
    Nyögünk adót, aszályt és háborút,
    A legtöbbnek falat kenyér se jut.
    Kevés a méz, és sok a medve.
    Ki él ma abból, amiből szeretne!
    Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
    Bakónak álltam, s a halálbul élek.

  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!

  • Váci Mihály: Ha érdemes – ha nem

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – s mindig
    Érdemes lesz, – hiszem.

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj;
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől;
    s mert rá is jut erődből,
    lefödne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni
    kínban azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük! – Csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért.

    Velük és ellenükre
    annyi közt egyedül,
    – vívni mégis azért, mi
    csak együtt sikerül:

    – mindez ma sem volt könnyű,
    – s nem lesz könnyű sosem, –
    de törvény s vállalt sors ez,
    ha érdemes – ha nem!

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
    Nézzétek, itt vagyok.

    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.
    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.

    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.
    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.

    Halljátok, a szívem hogy piheg?
    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,
    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

  • Várnai Zseni: Ne irigyelj

    Ne irigyelj púpos ember,
    amiért egyenes vagyok,
    A lelkemen olyan nagy púp van,
    Hogy majd bele szakadok.

    Te nem látod, de én érzem,
    hogy ez a púp mily nehéz,
    Bele van ám gyömöszölve
    egy mázsányi szenvedés.

    Te vak ember ne haragudj,
    én se látok messzire,
    Bukdácsolok, botorkálok,
    s nem haladok semmire.

    Fogadj engem testvérednek,
    szegény néma, s hidd el nekem,
    Én is csak dadogva szólok,
    s nem érti meg senki sem.

    Szeressetek engem bénák,
    nyomorultak, szegények,
    Ügyefogyott vagyok én is,
    össze-vissza beszélek.

    Képzelődöm, álmodozom,
    mint az őrült, s azt hiszem
    üvegből van, s összetörik,
    Összetörik a szívem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

    Gáti József előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=DHUrK2mnA0I&list=PLOonLsjvSGuSczg7aCLrF3iwxog3hjTGM&index=3