https://verskucko.com

Címke: emlék

  • Ellen Niit: Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.
    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csillogó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.
    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Vissza se nézz!

    Még néha visszajár az emlék
    és velem vagy olykor Kedvesem
    csalóka álmaimban, s lennék
    veled vágyón és szerelmesen…

    Olyankor érzem a fájdalmat,
    amit a véglegesség jelent…
    elzárkózásodat, és a szánalmat,
    amit adni tudnál szerelem helyett.

    Vissza se nézz! Enyém az emlék.
    Menj és élj! Szeretni úgyse tudsz!
    A tiedhez hasonló elmék
    pályáján úgyis csak visszajutsz…

    Nem hozzám, -ne hidd, hogy ezt remélem-
    csak pályád ismétli majd önmagát.
    Érzések nélküli életedben
    jön majd, ki helyettem visszavág.

    Egyszer téged is elér –tudom-
    a mindent elsöprő szerelem,
    és akkor merenghetsz majd a múlton,
    ha más játszik veled, mint te velem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Weöres Sándor: Furulyaszó

    Mi fáj?
    Mi volt
    és elszökött,
    emléke leng
    a táj fölött.

    A vándor-út,
    a zsák,
    a bot,
    meg nem becsültem
    s elhagyott.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kányádi Sándor: Románc

    keresgélt a repülőgép
    fél szárnnyal a vizet szántva
    míg a lagúnák közt rálelt
    a parázsló betonsávra
    domborodott az ég kékje
    homorult a földnek zöldje
    mikor a gép alázökkent
    fújtatva és dörömbölve
    húzta a sok kis cölöpház
    maga alá az árnyékát
    rezegtek mint a bazári
    fölhúzható bádogbékák
    föld az éggel kék a zölddel
    borult össze elalélva
    szerelemtől részegülten
    betűzgettem Cartagena
    delet ilyet soha én még
    napot soha még így égni
    hol a bokor víz és viskó
    s még a beton is érzéki
    félórát ha voltam nálad
    míg egy kisded megszülethet
    ameddig egy ismeretlent
    elföldelnek elfelednek
    kísértésbe szédítőbe
    estem véled szerelembe
    hogy maradjak viskóid közt
    mindenkitől elfeledve
    ittam fényed, kéked-zölded
    a géphez gurított létra
    tetejéről félórára
    enyém voltál Cartagena
    fölszállóban már úgy rémlett
    vityillóid rezegtetve
    mindegyikben mintha egy-egy
    szerelmespár ölelkezne
    jaj, elválnunk miért kellett
    magadhoz miért nem öleltél
    minden évszakom azóta
    hóval borított hideg tél
    egy napodért-éjszakádért
    cserébe mit vágyton vágyok
    adtam volna üdvösségem
    az örökkévalóságot
    ilyen bolond ki szerelmes
    érzi, hogy a szíve béna
    belémsajdult sose látlak
    többé viszont Cartagena
    s ittalak még színed-fényed
    amennyi talán elég lesz
    itt a deres Kárpátok közt
    a közelgő öregséghez
    hol a nap is a tiednek
    csak lézengő halvány mása
    kél és nyugszik emlékeztet
    az egyszer volt ragyogásra
    ó a kéked, ó a zölded
    kékje-zöldje víznek, égnek
    Karib-tenger tüneménye
    a neved is belémégett
    nem gyógyít ki az idő sem
    azon kapom magam néha
    félhangosan szólongatlak
    Cartagena, Cartagena.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Pillanat a „Tücsökzené”-ből

    Mint kagylóból bontottalak ki, mint
    héjból, s nem csak ruháidból: amint
    felnéztél rám, a végső pillanat
    előtt, mikor megláttad sorsodat,
    de még tiltakoztál, igen: amint
    felnéztél, akkor már, s lélek szerint
    te vetkőztél tovább: hívó szemed
    úgy menekült, oly kétségbeesett
    álmot tükrözött s oly belső csatát,
    hogy a szívem elszorult. De a vágy
    győzött lassan: fájdalmas bizalom
    mosolya remegett át ajkadon
    s a győzelmes, halálos gyönyöré,
    karod emelted a nyakam köré,
    be szép voltál! Azt a tekintetet,
    mellyel vállaltad titkod-szégyened,
    s mely jövőd és szíved bontotta ki,
    sose tudtam többé felejteni.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Ágai Ágnes: Amikor nem vagy itt

    Amikor nem vagy itt: fázom,
    és belebújok a köpenyedbe,
    magambaszívom a dohány
    és borotvahab szagát,
    kinyitom az aktatáskádat,
    kezembe veszem a tollat,
    és a jegyzetfüzetet,
    aztán lefekszem az ágyba,
    és testednek helyet szorítok,
    leoltom a villanyt,
    végiggondolom milyen is volt
    a veled előtti korszak:
    várakozás valami
    biztos bizonytalanra,
    arra, hogy jössz,
    és hogyha elmégy,
    én fázni fogok,
    és belebújok a köpenyedbe,
    magambaszívom a dohány
    és borotvahab szagát,
    kinyitom az aktatáskádat,…

    Tehát a tárgyak?
    Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
    Kesztyűdben ujjad hív,
    sáladon a kockák felnevetnek.

    Amikor nem vagy itt,
    olyan töményen vagy velem,
    hogy átforrósodom.

    Forrás: kötet

  • Falus Julia: Mit hagytam ott…?

    Vajon megtudom-e valaha
    mit hagytam ott benned?
    talán a tekintetem lett részed –
    egy pamlagon kiterítve heverve,
    vagy az a rövid, éppencsak séta,
    embereket kikerülő,
    álombeli, képzeletbeli préda…

    bújtatni való emlék ez is, az is,
    s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
    kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
    igen, megyek, megyek már!
    csak keresem a hátsó ajtót.

    Azt hiszem majd egyszer megtudom,
    mit hagytam ott benned,
    most még nem súg senki –
    lecsukódnak, pillognak a szemek,
    de lesz majd egy hang, ami az igazat
    mondja ki, – kivárom
    könnyeső permetez
    volt néhány nap, – tényleg?
    vagy hogy léteztél
    az csak egy……?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Koltay Gergely: Veled leszek én

    Veled leszek én, mikor már nem is érzed,
    Veled leszek én, mikor más mellett ébredsz!
    Veled leszek akkor is, mikor főzöd a kávét reggel,
    és áthúzol néhány dátumot, csak sírsz, bár tudod, nem kell…
    Veled leszek én, mikor idegen lesz már minden,
    Új arcok, új szerelmek, idegen új nevekkel,
    S Veled leszek akkor is, mikor rájössz, minden rossz már,
    De beletörődsz, hisz így kell legyen,
    hiszen Te erre vártál!

    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
    úgy kellenél…

    Veled leszek én, ha elfordulsz az utcán,
    a tévedést, a zavart ne lássuk egymás arcán,
    Veled leszek akkor is, mikor már nem is érzed,
    más mellett alszol el, de az én fényképem nézed…

    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
    úgy kellenél…

    Annyi mindent mondanék,
    de nincs már több szavam,
    annyi mindent mondanék,
    de félek megzavar…

    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
    Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
    én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
    úgy kellenél…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

    Már szombat este megsütötte
    Anyám. És reggel már adott.
    Az aranya besugarazta
    a haragos vasárnapot.

    Vasárnap estig nem fogyott el,
    Fénye áthullt az ünnepen.
    Még hétfőn is jutott belőle.
    És kedden is. De csak nekem.

    Ma sem tudom, hol rejtegette,
    Melyik fiókból jött elő,
    De olyan áldott volt az íze,
    Olyan hétköznap-szentelő.

    Az asztalkendőből kibukkant
    szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
    Nagy árnyékok, fekete gondok,
    még várjatok, maradjatok.

    Igénytelen polgár-kalács volt,
    olyan egyszerű, mint falum.
    És mégis úgy megnőtt azóta,
    Mint úrvacsora-szimbolum.

    Száguldó évek távolából
    megérzem néha jószagát:
    a tűzhely tájáról elindul
    s betölt szívet, betölt szobát.

    Lelki kenyér ínség-időkben,
    verőfényes vigasztalás.
    Pedig tudom: a keze föld már.
    És nincsen több keddi kalács.

    Forrás: Lélektől lélekig