Nem adom vissza:
szemhéjam mögött őrzöm
legszebb képedet.
Forrás: Szeretem a verseket
Címke: emlék
-
Falus Julia: Mit hagytam ott…?
Vajon megtudom-e valaha
mit hagytam ott benned?
talán a tekintetem lett részed –
egy pamlagon kiterítve heverve,
vagy az a rövid, éppencsak séta,
embereket kikerülő,
álombeli, képzeletbeli préda…bújtatni való emlék ez is, az is,
s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
igen, megyek, megyek már!
csak keresem a hátsó ajtót.Azt hiszem majd egyszer megtudom,
mit hagytam ott benned,
most még nem súg senki –
lecsukódnak, pillognak a szemek,
de lesz majd egy hang, ami az igazat
mondja ki, – kivárom
könnyeső permetez
volt néhány nap, – tényleg?
vagy hogy léteztél
az csak egy……?Forrás: Lélektől lélekig
-
Koltay Gergely: Veled leszek én
Veled leszek én, mikor már nem is érzed,
Veled leszek én, mikor más mellett ébredsz!
Veled leszek akkor is, mikor főzöd a kávét reggel,
és áthúzol néhány dátumot, csak sírsz, bár tudod, nem kell…
Veled leszek én, mikor idegen lesz már minden,
Új arcok, új szerelmek, idegen új nevekkel,
S Veled leszek akkor is, mikor rájössz, minden rossz már,
De beletörődsz, hisz így kell legyen,
hiszen Te erre vártál!Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
úgy kellenél…Veled leszek én, ha elfordulsz az utcán,
a tévedést, a zavart ne lássuk egymás arcán,
Veled leszek akkor is, mikor már nem is érzed,
más mellett alszol el, de az én fényképem nézed…Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
úgy kellenél…Annyi mindent mondanék,
de nincs már több szavam,
annyi mindent mondanék,
de félek megzavar…Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
én soha nem kívántam, most mégis úgy fáj, hogy elmentél…
Én soha nem kívántam, ne legyél másé, csak az enyém,
én soha nem kívántam, most mégis úgy érzem, kellenél,
úgy kellenél…Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács
Már szombat este megsütötte
Anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a haragos vasárnapot.Vasárnap estig nem fogyott el,
Fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.Ma sem tudom, hol rejtegette,
Melyik fiókból jött elő,
De olyan áldott volt az íze,
Olyan hétköznap-szentelő.Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
Mint úrvacsora-szimbolum.Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás.
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.Forrás: Lélektől lélekig
-
H. Gábor Erzsébet: Az utolsó rétes
Káposztát reszelt, rétesbe valót,
a torzsáért álltam oda,
s nem akartam érteni a szót –
azt mondta: fáj a feje, a foga,
de hiába mondta, s zavart volna el,
nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
Váratlan kaptam egy pofont,
én hisztiztem ordítva –
s még egyet rám csapott.
S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
a lisztet kiborítva
löktem rajta egy nagyot.
A reszelő megvágta –
láttam, egyik ujja véres,
nem sejtettem akkor, hogy
ez lesz az utolsó rétes.
Csak szótlanul húzta, gyúrta,
míg szanaszét szakadt darabokra,
s míg ép nem lett újra.
A padkára ültem szipogva.
Nagyapám odajött, s titokba`
adott egy csókot. – Gyere!
A kezemet húzta, de még
nem tudta, hogy mondja el.
Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
zokogtunk mindketten ott kinn,
a göcsörtös szilvafa alatt.
S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
Nagyanyám kijött, észrevett,
s egyszeriben olyan árva volt!
Tudta, hogy nagyot vétkezett,
magához húzott, átkarolt,
s megcirógatott lisztes, vén keze…
Az volt az utolsó rétese.Forrás: Lélektől lélekig
-
Keresztes Ágnes: KÖTÉS
A kötésben legjobban azt szerettem,
hogy visszafejthető.
Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
Közte időben sál,
térben sehol.Forrás: Lélektől lélekig
-
Márk Miklós – Sóhaj
Bőrömön száradó emlékcseppek,
alkony ölén menekülő nap.
Homokváram elnyelte a dagály,
kétezer éve nem láttalak…Forrás: Lélektől lélekig
-
Kutasi László: Naplemente
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
ad maga mellett,
a tűzként izzó naplementében.
Várj.
Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
léted porlepte köntösét, a tested
hagyd most magára, el.
Pihenj meg itt.
Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
arra könnyből fátyolt teremt.
Cserébe a tenger megannyi szikrát,
apró csillagot, gyémántot ad.
A Nap színekkel, izzó vörössel,
sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
A pillanat nem múlik, az idő
megáll.
A természet emlékül adja neked
legszebbik arcát.
A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
Menj hát tovább.
Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
utadra kísérjen el.Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
Forrás: Lélektől lélekig
-
Szabó T. Anna – Akkor
Van perc, amiért mindent odaadnál.
Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:szeretni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
-
Guillaume Apollinaire: Szemeden
Szemeden e tengerszemen
Alámerül szegény szívem
S a szerelem
S téboly vizében oldja bent szét
A Bánat és az Emlék(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
