Címke: emlék

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Elégia

    Ott ült az ablak mellett.
    Emlékszem, varrt szegény.
    A tű parányi sebet ejtett
    napbarnított kezén.

    Tizennyolc éves voltam,
    ki még semmit sem látott,
    s megváltani készültem
    gőgösen a világot.

    Ahogy anyámra néztem,
    egyszerre megviláglott:
    nem csak kereszthalálért,
    szürke napok sodráért is
    lehet ember áldott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilva Kaputikján: Elment…

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    De egész lényem tudja, érzi:
    nem válunk el mi sohasem.
    Életem életed kíséri,
    minden utad keresztezem.
    Ösvényed lettem és a házad,
    mindenütt én töltelek el:
    lelkemtől túlcsordulva másnak
    nem jut már benned semmi hely.

    Nézz ezer szembe: benne látod
    az én örök szemeimet.
    Nélkülem üres a világod:
    én vagyok az Egyetlenegy.
    Bárki nő szól hozzád, a hang csak
    hangomat idézi neked.
    Kerted lombjával simogatlak,
    s mint fenti, éjféli szemek,
    nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
    emlékeiddé változom:
    szobádban cigarettafüstté,
    csillagfénnyé az ablakon.

    Ezer kilométerről elérlek,
    szívem a szívedhez kötöm.
    Szellőként az ablakba csallak.
    Kicsuksz? Viharként betöröm:
    az bátran a házadba röppen,
    minden napod forgószele:
    papírjaid összekuszálom,
    s tán az életed is vele…

    Ne merj feledni sohase!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Kormányos Sándor: Nem hallom

    Az emlék ma már nem könnytelen
    siratja régi mámor,
    mint aszályos nyarak lábnyomát
    frissítő furcsa zápor.
    Voltak nyarak és sárga őszök,
    színtelen napok,
    hallgatások és szürke égről
    írott kék dalok.
    Most keresgélem a tegnapot,
    oly hosszú csendbe nőtt,
    hogy nem hallom már neszezni
    a szétgurult időt.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Csak posta voltál

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
    kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
    nehezét únja s rímét ismeri:
    marad-e rajta valami magadból,
    vagy csak az utcán cipődre ragadt por
    amit emlékül továbbadsz neki?

    Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
    melyet oly égve és merengve futsz át
    naponta többször hogy már, azt hiszed,
    minden ház lelked mély szineit itta
    s lelked rongyait lengi mindenik fa
    s a sarki szél is tégedet sziszeg,

    kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
    s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
    mint gramofonba mely megőrzené:
    miről beszélnek? Régibb otthonodról
    s a vad hegyekről, melyek alul egykor
    közéjük jöttél, s amelyek felé

    emléked visszanéz közűlük; ez vagy
    te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
    Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
    s ha árnyat festesz a város falára,
    az csak a hűvös havasoknak árnya,
    mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

    Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
    és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
    Mi voltál ott? keresd tovább magad!
    Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
    s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
    mert szülőfölded felelt általad.

    Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
    de abban se lelheted igazánbul
    magad lelkét, lázadó siheder!
    Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
    voltak még amik rajtad áthuzódtak
    s csak posta tudtál lenni és meder.

    Életed gyenge szál amellyel szőnek
    a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
    amit hoztál, csak annyira tied
    mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
    Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
    magad is, kit a holtak lépte vet.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Tompa Mihály: A nyugalomhoz

    Szent nyugalom,
    Oh jőj az éj lengő szelében,
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Sápadt arcát öledbe rejti,
    Fájdalma véle szunnyad el;
    Úgyis, ha ég a reg sugára,
    Csak álmait siratni kel.

    Vagy oh, ne hozz
    Még álmot a bús szenvedőre!
    A szív oly hű most és jövőre
    Fájdalmihoz.
    Multam vidékin andalogva
    Virasztni jól esik nekem,
    Ah, hisz emlékét annak, éber
    Álmimmal bár, ölelhetem!

    Sárgult haraszt
    Borul kertem fonnyadt füvére,
    Az ősz után ki újlag ére
    Derűs tavaszt:
    A hű barát, kit szíve elhoz:
    Örömre jő, de bút talál,
    Mert kínos a szív érzeménye
    Barátunk síri álminál.

    Zöld színbe még
    Tán sárga lombon pár levél áll,
    De a borongó holdvilágnál
    Gyász a vidék.
    És így tanít e kép: jövőmben
    Ha nyílna tán egyes virág:
    Virágos tőle mégse lenne
    Az életvesztett pusztaság.

    Végnyugalom,
    Te jőj az éj lengő szelében!
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Öledbe dől fájó szívével,
    S szelíd álomra szenderül…
    És álmodik nem háborítva
    A földi lét keservitül.

    Forrás: Arcanum