Szemembe úgy ragadt
az ilobai nap,
se délelőtt, se délután,
mindig csak alkonyat,
a falu szélén a Szamos,
a házak közt a gyáva kis patak,
a vízen ülő alkonyat
hátán egy vízipók szalad.
Csobogó alkonyat.
Póklábú alkonyat.
A törpe indóház előtt
süvít a gyorsvonat,
az ablakokon kihajol
a bámész alkonyat,
nézi a forgó réteket,
körhinta-tornyokat,
a szitakötő szárnyakon
elzúgó dombokat.
Pihen a sürgönydrótokon
a fecskealkonyat.
Mindig az alkonyat.
Mindig az alkonyat.
Aludni térnek a kacsák,
de árnyuk ott marad
az eperfa alatt.
Az epervérben tocsogó,
a kacsacsőrű alkonyat.
Az eperfa a ház előtt,
a fa előtt a pad,
a házban anyám született,
repednek a falak,
rothad a zsindely, hull a mész,
zuhog a vakolat.
A padra ül, pipára gyújt
a mészhomlokú alkonyat.
A vakolatruhájú alkonyat.
Nagyapa oly sovány,
mégis, egyedül övé csak a pad,
körülötte kövön, füvön
az alkonyi csapat:
a vendégek, a mindennapiak,
zsíros hajú román paraszt,
bíró és pakulár,
s a kilenc kőtörő, hiszen
a kőbányában munka vége már.
Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
de sárga, hamisítatlan bőgés
sárga szél égeti
az avas arcokat.
Csapkod a partra hajított
hering-usonyú alkonyat.
És jött egyszer a pópa is,
de le nem ült, szalonnát sem evett,
csak állt a kőtörők fölött,
szakállát markolva beszélgetett,
de hiába markolta is
szakállát tíz ujjal is,
az első szél fölkapta s elröpült,
a kékes fellegek
közt még sokáig fel-s-alá merült,
míg el nem szállt meg,
míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
takarta Ilobát.
És akkor este lett.
És akkor Iloba felett
pópaszoknyájú öreg este lett.
(Az a pópaszoknyájú este
négy napig betakarta Ilobát,
az a holdba röpült süveg
négy napig varjúhangon kiabált,
negyednapon négy deszka közé zárták
és Nagybányára vitték nagyapát.)
Forrás: Magyarul Bábelben
