https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Bella István: Szívhangok

    És elkezdődött egyszer a dobogás
    valami valótlanban valahol,
    elkezdődött az élő és csuda-holt
    világ s a világon kívüli zuhogás.

    Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,
    még önmagam előtt, apám s anyám előtt.
    Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt
    a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.

    És elkezdődtem én is, mintha
    a naprendszer dobogna atomjaimban,
    szívhangom fény-dobaj, s a két szemem

    mintha a nap és a hold csónakja lenne,
    a halál és halhatatlanság evezne
    valami kiolthatatlan tengeren.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szószéken

    Prohászka püspök emlékezetére

    A halál aznap azt súgta neki:
    A szószéken ma nem állsz egyedül,
    A szószéken ma én állok veled,
    És amikor legjobban tündököl,
    Elmetszem szavad aranyfonalát.

    Ő visszanézett napsugár-szemével
    A néma szónok éjsötét szemébe:
    Jól van, halál, ma ketten prédikálunk –
    De harmadiknak Isten is beszél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Takáts Gyula: Esti látomások

    Holdtól világít a kemence fala.
    Gazból a tücskök dicsérik fényit,
    s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng,
    elrejtve az est táruló mélyit.

    A présház mögött a végtelen guggol.
    Vágyától fénylik a baglyok szeme,
    s titka kilóg a zöldes éji zugból.

    Már csak köd mintázza a konok valót.
    Test nélkül lengnek dombok és a fák,
    s mint kit az óra egy új elembe szült,
    anyagán, mint üvegen nézek át.

    A távol, mint hű kutya közelbe jött,
    s a sok titok, mint tarka csirkeraj,
    tenyeremből eszik a palánk mögött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Ezüst

    A haranghúzás sötét pillangói
    a virágokra selymesen leülnek;
    parányi dolgokra tűzi az ünnep
    jámbor címerű játék-lobogóit.

    Az udvarok hűs rajzosra seperve,
    az utcán harsog a locsolt pázsit,
    a csend arany legyekkel muzsikás itt,
    lábam elé száll inni a gerle.

    A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
    a levelek ezüstjét s meghatottan
    felszállanak remegő sóhajokban
    a jegenyék a lángralobbant nyárban.

    A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
    mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;
    s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
    ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Valahol messze susognak a lombok

    Valahol messze susognak a lombok,
    Valahol messze dalol a madár.
    A réteken már nyílnak a virágok,
    S az erdő szélén ott legel a nyáj.

    Valahol messze egy pacsirta szól.
    Megérkezett már a vidám követ?
    Avagy csalogány volna késő éjszakán?
    Én nem hiszem. Azért… talán… lehet…

    Csak álom volt, egy szertefoszló köd.
    Hisz még hideg van, künn süvölt a szél.
    A földön lent egy megfagyott madár,
    Fehér ruhában temeti a tél…

    Hideg van… fázom… menjünk a szobába.
    Még nincs tavasz, fehérek a dombok,
    De hallga… mi ez? Vagy csak képzelődöm?

    —
    Valahol messze susognak a lombok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Nosztalgia

    Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
    nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
    majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
    és visszaköszön mindenki, aki leszáll;

    egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
    csak tudják: ott vagyunk,
    nem kell szégyellnem a kezem,
    hogy kifordítva ölembe hull;

    egy nap hazamegyünk,
    hazavisz mindenkit a fájdalom,
    szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
    torkunkban az ismerős víz íze;

    egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
    és egy krumpliföldön előrebukunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Riadozó kezed

    Életadó gyámoltalanodsz

    Szinte kapaszkodva nyúlsz a
    testekhez miket te szültél

    Nő körülötted az árnyék
    gyöngül benned a nap

    Magamra ismerek ha nézlek
    Csakhogy te még
    nem szoktad meg amit
    én már régóta cipelek

    Társam életadó
    ne félj!

    Riadozó kezed torkom szorítja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: SULAMIT

    A hold arcához hideg szél csapódik,
    a tiszta holdat paskolja, veri.
    Az arcát nézem: homloka redőzött,
    az ajka beteg mosollyal teli.
    Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája
    sok lázas percnek mutatója lett…
    Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál?
    Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed.

    … Valami kósza, bús keleti lány ment
    tőlem nyugatra tegnap… Vagy egy éve…
    Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt,
    mit pállott csapszék vonszol be az éjbe;
    hagyott rám ádáz, cudar szomjúságot,
    pedig, te vén hold, láttad azt az éjet,
    mikor az utca ránkhajolt alattad
    s Sulamit ajka a hajamba tévedt…

    Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet,
    hisz hajlanak a szőlővenyigék!
    Az asztal táncol, tántorog a talpam…
    aki pogány, az csók helyett igyék!
    A hideg szél már nem veri a holdat,
    hogy lángol az a sok véres redő…
    A sápadtsága fojtogat, szorongat;
    tán arra gondol, hogy erre bolyonghat
    nyugat felé a kósza szerető?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Emlékezz hát

    Ó, álmaimban aluvó!
    Szemed pillája rebben.
    Mint méz a sejtben, felragyogsz
    szétszórt emlékeimben.

    Emlékezz hát! A túlnehéz
    homályban hogy hajoltunk
    egymás felé, hogy készülődött
    változhatatlan sorsunk.

    Felém hanyatlott homlokod,
    s önnön szándékom ellen
    csókoltam idegen fejed
    fájdalmas szerelemmel.

    Mint kimerült menekülő,
    ha lélegzete fárad,
    úgy érzem, szinte fojtogat
    mellembe gyűlt hiányod.

    Mert minden tefeléd sodor,
    akármi lesz a vége.
    Nem védem már magam, s magad
    te is hiába véded.

    Emlékezz hát! A jeges éj
    üres örvénye érint.
    Fejünk felett a zord idő
    vad látomása érik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MÉLYÉLMÉNY

    olvasom, olvasom,
    újra, meg újra elolvasom
    arcodat, arcodat,
    arcaidat

    Forrás: Lélektől lélekig