Címke: emlékezés

  • Wass Albert: Lombhullás ünnepén

    Mikor az erdőn,
    a lélekerdőn,
    már félve lapul egy őszi sejtelem,
    s a legelső leröppenő levél
    ravatalozva áll a lelkeden,
    és eltemeted néma döbbenettel:
    (hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
    ezt megsirathatod,
    hiszen ez a legelső halott,
    lelkednek első igaz bánata.
    Nem szégyen, hogyha sírsz.

    Ha majd az ősz lecsalta mind
    aranylombját a régi fáknak,
    mesélheted az unokáknak:
    „napról-napra úgy gyöngült a fény…”
    – mesélheted –
    „halálra táncolta magát a Napsugár
    lombhullás ünnepén!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László: Elmegyünk mind

    Sötét borult a pannon tájra.
    A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
    Kékvérű éjünk vak prímása
    a szél húrján mulatóst hegedült.

    Elmegyünk mind.
    Ki becsben, ki némán.
    Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint szétkorhadt szertelen pillanat.

    Emlékezz rám!
    Emlékezz újra,
    hogy voltam, hogy leszek
    és lehetek!
    Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
    új harcra új perzsa seregek!

    Emlékezz még, hogy időben szóltam,
    hogy éjünkben felkelt az égi had!
    És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
    mert elfújt az őrjöngő indulat.

    Emlékezz rám,
    ha fáj, vagy ha zördül!
    Ha sír, vagy visít az éjszaka!
    Emlékezz minden remegő kínra,
    mit elviselt
    értünk az Úr fia!

    Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
    és kínból is új erkölcs teljesül!
    És szimfóniákat zengjen a lelked,
    ha mindenki fals hangon hegedül.

    És emlékezz rám!
    Hogy voltam és éltem.
    És úgy éltem, ahogyan lehetett.
    S hogy védeni akartam,
    óvni és szeretni azt,
    amit régóta nem lehet.

    Mert sötét borult e pannon tájra!
    A Hold rég oly fénytelen.
    Már kihűlt.
    Angyali éjünknek vak prímása
    a szél húrján mocskos dalt hegedült…

    Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
    Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint bársonyos, szertelen pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Szeretném

    Szeretném egyszer elfeledni Véled,
    amit Te juttattál eszembe;
    s érezni forró közelséged,
    amely elér a Végtelenbe.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • József Attila: Távoli zongora mellett

    A hangok ömlenek a zongorából,
    Mint illatos teából száll a gőz.
    Lassan simítja arcomat a mámor
    És bennem most száz élet kergetőz.

    Mártának hangja jut eszembe mostan,
    Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
    Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
    Szemem mered a zongora fölé.

    A csókos ajka itt remeg előttem,
    Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
    Ó jaj, emléke mért olyan erős?

    Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
    És hangok ömlenek a zongorából,
    Mint illatos teából száll a gőz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vittorio Gassman: Képek

    (Lator László fordítása)

    Pár kurta év múltán kedveseid,
    akik már nincsenek, valami képet
    választanak, jelet, hogy már poros
    emlékezeted megőrizze őket.
    Anyám, a Volturno utcában aznap
    viselt, égszínkék könnyű fátyol
    által maradt meg bennem elevennek.
    Kesztyűs kezével fogta a kezem,
    szép mosolyát az öregkori gondok
    nem gyűrték össze még. Elég csinos,
    hogy végeláthatatlan idejében
    s a birtoklás olyan érzékies
    gőgjében elragadja kisfiát.
    Apám egy pajtában látom, hová
    egy váratlan augusztusi vihar
    elől húzódott a kiránduláson.
    Nem az arcát – szalmával teleszórt
    nagy mellkasát látom, amelyhez
    a kalandtól mámorosan simultam.
    Énekeltünk.

    És most, hogy újra
    együtt szeretném látni őket,
    a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
    televízión, próbálom betűzni
    az összefüggéstelen képeket:
    Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
    egy gyönyörű lány derekát szorítja.
    Keringőznek. S a lány orcája pírját
    égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

    Csak úgy hívnak: az öreg óra.
    Rokkant vagyok már, vén legény,
    Egyformán tétlen rosszra, jóra,
    Ülök a szekrény tetején.
    Jelzem meggörbült mutatóval
    A jövő-menő perceket,
    Sorsom nagy, álmos, untató dal:
    Csak ketyegek, csak ketyegek.

    Lefüggönyözve áll az ablak.
    Pihen a nap már nyugaton,
    Sugarai meg nem zavarnak…
    Itt minden csupa nyugalom.
    Mire is nap ily vén legénynek?
    Jobb annak már az éji hold, –
    Úgy érzem néha: nem is élek,
    És álmodom csak, ami volt.

    Olyankor vár még némi gond rám,
    Mikor bejön a nagyanyó,
    Leül elémbe alkony-órán,

    • Haja fehérlő, mint a hó, –
      Felnéz reám bágyadt szemével:
      “Mesélj, no, szépen valamit!”
      S én sorba veszem halk mesével
      Az eltűnt évek napjait.

    Hej, más volt hajdan, ötven éve!
    Hej, az volt ám a szép idő!
    Termett a bor, a búzakéve,
    Volt búcsú, névnap, esküvő!
    Más voltál te is nagyanyóka:
    Szemed ragyogott, mint a nap,
    Ajkadon csengett, sírt a nóta,
    Virág fonta be hajadat.

    Egy napsugaras délutánon
    Itt álltál te s a vőlegény…
    Első szerelem – első álom…
    Az első csókot láttam én.
    Az évek lassan szállongáltak,
    Lassan benépesült a ház –
    Sugara múltán ötven nyárnak
    Az ifjú tábor hol tanyáz?

    A gonosz idő hogyan őröl:
    Aki víg volt, most szomorú.
    Temetés lett az esküvőből,
    Virágfüzérből koszorú;
    Meghaltak mind, és eltemettük,
    Ketten maradtunk: te, meg én –
    S el-elgondolkodunk felettük
    A szürke alkony idején.

    Az én sorsom is más volt hajdan,
    Míg ifjú voltam és vidám:
    Sok cifra betű fénylett rajtam,
    Csupa öröm volt nézni rám.
    Ma már a gépem csupa rozsda,
    Súrlódnak benn a kerekek,
    Aranyozásom rég lekopva
    S az elmúlásról ketyegek.

    Nem is marad meg semmi, senki,
    Meghal a szív, a dal s a száj. –
    Hogy nékem kell ezt elzengeni,
    Öreg szívemnek jaj, be fáj!
    Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
    Meghalok szépen teveled…
    Elröppen egy perc… kettő… három…
    Csak ketyegek, csak ketyegek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: FÉLÁLOM

    a gyerekek, a költők, a részegek
    szavakban gondolkoznak,
    névtelen dolgokat éreznek, csakis
    a jelenre emlékeznek és
    a jelenre is csak emlékeznek

    Forrás: Fodor Ákos: FÉLÁLOM

  • Wass Albert: Idézet

    „Az ember nem felejt.
    Csak megszokja, hogy a
    szíve egyik szobája zárva
    van. És néha benyit oda,
    és megnézi, hogy a
    fájdalom még
    mindig ott ül-e.
    Általában ott ül.
    Csak már
    nem kiabál.”

    Forrás: Wass Albert