https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Safárik Gabriella: Kék végtelen

    Kerestelek égen és földön – kerestelek magamban
    S jönnek zuhogások esőlábon
    Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt
    Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés
    Vándorolnak víz alatti kék világban
    várakozás jéghegyei
    Ringató figyelemmel nézi a tenger
    a piciny vízcsepp csöppnyi kezét
    Végigsimítja magányos remegését
    Hiszi – van még holnap
    Csak tévedés hangja dobott hurkot
    elzuhanó szónak
    S jönnek-jönnek – potyognak a cseppek
    Menetelnek – mint Anyjához a gyermek
    Már patakokká válnak – patakok csordogálnak
    tenger végtelen keblére
    Téged sírnak az egek
    Téged sír ezer csepp kékje
    Beléd vágynak olvadni
    patakokban folyó tengerkönnyek
    S nem találnak –
    S nem talállak…
    Nem találom a nyomaidat
    a parti homokban többé
    Pedig kőbe véstem minden mozdulatod
    Megyek bele a végtelen kékbe
    Megyek életed tengerébe
    szeretni Téged…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ki dallá lesz

    Ki dallá lesz, az már örökre
    az igazsággal csendül össze,
    bármily hamisan intonálnák
    azok is, akik kitaláták.

    Ki dallá lesz, az nemcsak dallam-
    íveket jelent, öt vonalban
    rögzített halk melódiákat,
    melyek szelíden szerteszállnak,

    hanem jelenti a reménység
    törvényerőre emelését,
    amelytől nem tágít a nemzet,
    amíg fiai énekelnek.

    Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
    elnémul minden földi vétke,
    még a becsületére száradt
    szeplők is hangjegyekké válnak…

    Ki dallá lett, immár legyen dal,
    meghalhat – ámde el sosem hal,
    az Úristen füléig harsan
    a valóságnál igazabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: “Szeretlek.”
    S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!
    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.
    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.
    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    “Igen? s hová?”
    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    “Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
    “Ó, semmi – mondanád
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”
    Ó, merre, hol vagy?
    azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.
    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
    “Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: EGY ZARÁNDOK NAPLÓJÁBÓL

    megcsodáltam a nagyvilág
    csodálni-valóan szép
    katedrálisait
    de imádkozni csak itthon
    gyermekkorom öreg
    templomában tudnék
    ha tudnék

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Viszockij

    S mert nem lehetett élni, ahogy lehetett,
    köpött egyet s gondolt egy nagyot:
    „Ha lehetetlen élni, ahogy szeretek:
    meghalok.” – s hát meghalt valahogy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Egyedül

    Magány! Magány, téged szeretlek!
    De csönded mégis fáj nekem,
    Ha úgy magamban elmerengek
    S végig tekintek éltemen,
    Egy szó, mint kő, szivemre nehezül:
    Egyedül, egyedül!

    Azt hallom a zajos teremben:
    Ezek közt senki sem szeret!
    S hallom: nem ért itt senki engem!
    Ha emberek közé megyek,
    Szivem e hangtól sohse menekül:
    Egyedül, egyedül!

    Ott fészkel állandón szivembe’
    Rosz álmival a bús magány,
    S ugy megpanaszlok éjjelente
    S kérdem: nincs hát sehol tanyám?
    És könyre köny lassan szemembe gyül:
    Egyedül! egyedül!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Várakozó

    I

    Hiányod moccanatlan ünnepe ez.

    A nappal áttetszőn fölépül
    az őszi omlás meredélyén,
    átvilágít rajta a nyár,
    átvilágít rajta a tél.

    Különben semmi újság.
    Az üzletek kinyitottak,
    a villamos zümmögve húz a hegynek,
    a fák csontosodnak az utcán.

    Fekszem, fölkelek. Az ablakon
    cigarettám piros csillaga ég.
    A könyvek gerince, a bútorok
    éle határolja magányomat.
    Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.

    II

    Most elmondhatom, most itt az alkalom,
    száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret,
    lököm magamból a szavakat s hallgatom:
    most tudom csak, hogy mennyire szeretlek!

    Mit köréd képzelek buzgón, a világból,
    hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, –
    a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol,
    s mert hiányzol, félek s féltelek.

    Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve,
    a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén,
    nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve,
    konokul az örök életet remélvén! –

    Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet
    csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon
    kinézek, villamos zümmög el, üres lett
    az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: A hegyi lány

    Szakítsd ki a fejed a sötétségből,
    ő üzent újra,
    az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:
    a havasi gyopár száraz csillagát
    ő küldte el a küszöbödig.

    Tejjel telik meg mindig a kút,
    ha emléke fölé hajolsz,
    ugatnak a fekete kutyák
    s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,
    nem hunyja le benned a testét.

    Hallgasd a kőzuhanást,
    a torlódást, a robajt a bezárt völgyből
    és szeress bele, ha többé
    elérhetetlen is ez a zene –

    Bámész tehenek édeskés szagával
    az a lány üzent újra:
    a havasi gyopár száraz csillagát
    ő küldte utánad a világ tetejéről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: A gyerekkor állomásai

    Nem, nem, én semmit nem akartam,
    csak azt, hogy a forgószél közepében
    én ülhessek
    s magasabban járhassak, mint a templomtorony.

    Barna lovainkat is elcseréltem volna
    ilyen szélért,
    mert a madarak útjáról
    én láthattam volna minden napraforgót:
    azt a rengeteget, sárga parazsat,
    amely csak egy mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.

    Az aljban kút csillogott és folyó,
    s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak –

    Én csak azt akartam, hogy föltartott kezem körül
    ők keringjenek, amikor megy le a Nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Egy asszonyt várok

    Ezer szem kérdi s meg nem érti:
    Miért jöttem és mire várok?
    S én felelek: „Egy asszonyt várok.
    Csöndesen! Meg ne riasszátok.”

    Nesztelen úton messziről jön.
    Karjai, válla gyöngyfehérek.
    Leül mellém és halkan mondja:
    Szeretlek téged és megértlek.

    Megfogja tétova kezem
    És vezet tiszta, hűs vizekhez.
    Lábánál kisírom magam.
    Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.

    Ezer szem néz, mint eszelősre
    És úgy szánnak a mosolygások,
    Amint suttogva egyre hajtom:
    „Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!”

    Forrás: Szeretem a verseket