https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Kányádi Sándor: Tudod…

    soha nem bántam meg,
    hogy megszerettelek,
    pedig felbolygatta ez a szeretet
    az egész életem,

    Tudod,
    soha nem csalódtam benned,
    pedig sokszor nem értettem
    a cselekedetedet,
    sokszor féltettelek,
    leginkább magadtól féltettelek,

    Tudod,
    lassan fogynak körülöttem a dolgok,
    a dolgaim,
    vagy messzire kerülnek tőlem,
    vagy csak én távolodok,
    ahogy szakadoznak a szálak,
    az érzés egyre jobban magához láncol,

    Tudod,
    mikor megkönnyezek valamit,
    ami szép volt,
    megvigasztal a gondolat,
    hogy lakozik bennem egy csoda,
    ami nem hagy el,
    amit nem vehet el tőlem
    sem az irigység
    sem a rosszindulat,

    Tudod,
    ebből az érzésből táplálkozom,
    miatta össze sem csuklom,
    ha elesek is, érte felállok,
    ha sírok is elmosolyodok,
    talán,
    ha végleg elalszom,
    érte akkor is felébredek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Krisztina Clau: Nem végtelen

    Amíg bírja a kéz
    Tenni kell
    Amíg mozog a láb
    Menni kell
    Amíg dobog a szív
    Élni kell

    Mert ez nem lesz mindig így
    Időnk nem végtelen
    Oly törékenyek vagyunk
    Egyetlen pillanat
    S már a múlthoz tartozunk

    Hát, míg lobban benned
    Az életnek halovány szikrája
    Gyújts belőle tüzet
    Hatalmasat, hogy mindenki meglássa:
    Még itt vagy, még lélegzel
    Még nem múlt el belőled az életjel

    Keresd azt a szikrát
    Amíg megteheted
    Ne hagyd, hogy a napok
    Csak úgy leperegjenek
    Annyi minden van, mit a végén bánunk
    Ha feladod, ezzel a gondolattal kell tovább állnod

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sárhelyi Erika: Illúzió

    Mintha vágy volna, de csak emlék,
    mintha most volna, ami oly rég,
    mintha valóság, pedig mákony,
    üvegen pára, homokban lábnyom.

    Mintha itt lenne, ami távol,
    mintha engedne, ami gátol,
    mintha megélném, szinte látom,
    éber kómában, álomhatáron.

    Mintha még hívna, aki elment,
    mintha csak volna, ami nem lett,
    mintha tükör, pedig egy ablak,
    ki-bezárt fényből ketrec magamnak.

    Mintha már múlna, ami mégsem,
    mintha láng gyúlna a sötétben,
    mintha költemény, de csak szándék,
    egy vers, ami szív, szív, ami játék.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wisława Szymborska: Megemlékezés

    Erdőn szerették egymást,
    napfényt szórt a harmat,
    a hajuk teli lett lágy
    földdel és avarral.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Kifésülni a földet
    lementek a tóra;
    csillagos halak úsztak,
    látták lehajolva.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Füstölgött a fák képe
    a hullámok fodrán;
    kisfecske, add, hogy mindig
    emlékezzenek rá.

    Kisfecske, felhő-tüske,
    levegő-horgonya,
    javított Ikarosz-sarj,
    üdvözült égi frakk,

    Kisfecske, cifra írás,
    perctelen mutató,
    kora-madár gótika,
    mennyei kacsintás,

    Kisfecske, hasító csend,
    kacagó gyászruha,
    szeretők aureolája:
    könyörülj rajtuk.

    (Kerényi Grácia fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Pillanat

    Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
    Fű, aprócska virágok a fűben,
    akár egy óvodásoknak készült képen.
    Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
    A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

    Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
    magukban morgó szirtek,
    tornyosuló szakadékok,
    lángok közt izzó éjek,
    sem sötétben gomolygó nappalok.

    Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
    lüktető lázban,
    jeges borzongással.

    Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
    tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

    Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
    Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
    A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
    Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
    Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
    s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
    szerepében.

    Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
    Egy eme földi pillanatok közül
    fennmaradni rendeltetett.

    Zsille Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Jelentés

    1

    Jelentem a völgyemből, emberek:
    a mogyoró-barkáról por pereg,
    a vakondok férget nyomozva túr
    s útszéleken zöld már a pipehúr.
    Ha volna kislibám vagy kiscsibém,
    napfény ragyogna minden kis pihén,
    látnák a zöldet, mely bátran kibújt,
    s csipegetnék a zsenge pipehúrt.

    2

    Jelentem a völgyemből, emberek:
    szitál ködből a hűvös permeteg,
    remeg a szirma-hulló rózsa-sor,
    borzong a nyír s a mogyoró-bokor.
    Halkul a megmaradt madár-világ,
    de hangoskodnak fenn a vadlibák,
    s ahol szőlőt nevelt a napsugár,
    éjjel falánk vaddisznó-csorda jár.

    3

    Október. Itt a nagy halotti tor,
    a völgy, mint ossziáni táj, komor.
    A szemfedőt terítgeti a nyír,
    a kőbányában árva vércse sír.
    A Nagy-Villám ködrésen ideint,
    az útja csupa sár. Láttam Kaint:
    iszalagot vitt s kereste a fát,
    melyre felkösse bújában magát.

    4

    Ezek itt nem az “őszi hegedük”,
    ezek októbervégi orgonák.
    Orkános ős-idő üzen velük,
    földig hajolva hallgatják a fák.
    Jaj-kórus is búg, óriási kar:
    apokaliptikus zarándokok?
    Milyen felséges zene-zivatar!
    Akit szíven fog, nem sír: felzokog.

    5

    Jelentem a völgyemből, emberek:
    az erdő fái búgó hangszerek.
    Pár napja fújja egy erős tüdő:
    a viharosan hűlő ősz-idő.
    Tudom, valakit várnak fenn a fák,
    azért harsognak, mint a harsonák.
    Jön – látja már egy ormos messzi táj -:
    a jegesmedve-bundás Tél-király.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Hó – film

    Alig látlak a havon át
    csak úgy ahogy egy babonát
    amire rápereg a hó
    a dús az örökkévaló
    a hó egészen eltakar
    alig látszik a láb a haj
    örökké pergő filmen a
    leány futása és maga
    a befedő a takaró
    leereszkedő film a hó
    látni világos résein
    lehulló fényes éveim
    az éppen arra villanó
    arcodat mit befúj a hó
    látlak az ajtórácson át
    mint lépcsőházi babonát
    az örök havas udvaron
    látom a fényt a homlokon
    egy törött másodpercre csak
    látom a havas szájadat
    a lábadat a lefutót
    s a hót a hót a hót a hót
    hogy örök filmre veszi fel
    lepergő hószemcséivel
    a fogadat a fejedet
    fehéren mit a szeretet
    filmszalagjára rögzített
    alig látni hogy mennyi lett
    alig látni a havon át
    ezt az egyetlen babonát
    mit vakos szemmel nézek a
    homályos lépcsőházban a
    rácson keresztül mindig úgy
    mint aki börtönbe szorult
    és úgy tekinti a világ
    minden esőjét és havát
    mint ami nem vele hanem
    az Istennel egyenesen
    az Úrral esett volna meg
    amiközben ő bentrekedt
    s csak nézi ezt a babonát
    a havon át a havon át…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

    Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
    A szavakat is. Egyetlen szó,
    egy tájszó se maradjon kint.
    Semmi sem fölösleges.

    Zuhoghat akár negyvenezer nap
    és negyvenezer éjjel, ha egy
    buboréknyi lelkiismeret-
    furdalás sem követi a bárkát.

    Mert leapad majd a víz.
    És fölszárad majd a sár.

    És akkor a megőrzött,
    a meglevő szóból újra-
    teremthetjük magát
    az első búzaszemet,
    ha már igével élnünk
    tovább nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Egy nap

    Egy nap nem ébredsz fel. Kutyád,
    hogy láncra kösd, hiába várja.

    Nem érdekel többé a völgy,
    sem meteorológiája.

    Nem hallod többé, mit jelez
    a szajkó-raj, sok éber őrszem.

    Nem élvezed a drága dalt,
    melyet fütyül a csepp ökörszem.

    S mást borzongat sejtő ebed,
    ha ég felé furcsán üvöltöz…

    S az őz s a szarvas pár napig
    nem jön közel az árva völgyhöz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Moretti Gemma: Az első

    Mikor születtél, pici csomagként
    féltőn mindig magammal vittelek.
    Csak addig voltál egészen az enyém
    míg megtetted az első lépteket.

    Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
    belém karolsz ha melletted megyek.
    De egyre kevesebbet vagy velem,
    már elvisznek tőlem a reggelek.

    Iskolás vagy, „olyan sok a gondod”.
    Esténként, ha visszatérsz karomba,
    s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
    „holnap írás, énekkar meg torna,

    és képzeld el, tízpercben mi történt:
    találtunk egy törtszárnyú verebet,
    és elcseréltem az uzsonna körtém
    szalvétáért. Szép? Odadom neked.”

    Beszélsz, beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
    úgy megfognám a röppenő Időt.
    Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
    De rég kinőtted első kiscipőd.

    Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
    ma én vezetlek az úttesten át.
    Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
    s ringatod – mint gyermeket – megfáradt anyád.

    Forrás: Lélektől lélekig