https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc

    Lánc, lánc, eszterlánc,
    eszterlánci cérna,
    kisleányok bús körében
    kergetőzöm én ma.

    Nincs semmi aranyom,
    jobbra-balra löknek,
    körbe-körbe, egyre körbe,
    láncán kis kezöknek.

    Merre menjek, szóljatok,
    hátra vagy előre?
    Az erdőbe megbotoltam,
    egy nagy, csúnya kőbe.

    Voltam én is jófiú,
    Istenem, de régen,
    csigabigát én is hívtam
    künn a régi réten.

    Verset mondtam én is ám
    gilicemadárra,
    magyar gyerek gyógyította,
    török gyerek vágta.

    Jártam az erdőben is
    csillagot keresve,
    aranykapun én is bújtam,
    és aludtam este.

    Nézzetek rám, húgaim,
    éjjel most nem alszom,
    bámulom a holdvilágot,
    véres már az arcom.

    Nézzetek rám, lelkeim,
    a cipőm levásott,
    körmeimmel, kárörömmel
    csúnya gödröt ások.

    Szánjatok meg, szíveim,
    rongyos a kabátom,
    szédül a lánc, szédül a tánc,
    már utam se látom.

    Szeretem a láncot én,
    de úgy fáj e sok lánc,
    szeretem a táncot is én,
    csakhogy ez pokoltánc.

    Engedjetek innen el,
    hagyjatok magamra,
    este szépen süt a lámpám,
    este jó a kamra.

    Hagyjatok szaladni még,
    tündérekbe hinni,
    fehér csészéből szelíden
    fehér tejet inni.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

    Azon az éjjel
    az órák összevissza vertek.
    Azon az éjjel
    holdfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    kocsik robogtak a kapunk alatt.
    Azon az éjjel
    könnyben vergődtek a fülledt szavak.

    Azon az éjjel
    égett szobánkba gyertya, lámpa.
    Azon az éjjel
    féltünk a borzasztó homályba.
    Azon az éjjel
    arcunk ijedt volt, halavány.
    Azon az éjjel
    halt meg szegény, ősz nagyapám.

    Azon a reggel
    csupa rokon jött, sirató nép.
    Azon a reggel
    sürögtek az öreg mosónék.
    Azon a reggel
    kendővel kötötték fel gyönge állát.
    Azon a reggel
    lassan vezettek a földúlt szobán át.

    Azon a reggel
    rozsdás pénzt tettek kék szemére.
    Azon a reggel
    riadtan bámultam feléje.
    Azon a reggel
    csak hallgatott makacs ajakkal.
    Azon a reggel
    olyan volt, mint egy néma angyal.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Valami örök

    Valami örök tovasuhogás,
    valami csöndbe, puha végtelenbe,
    valami tegnap, mely mintha ma lenne,
    valami vízalatti ragyogás,
    valami messze, panasznéma gyász,
    valami jaj, melynek már nincs keserve,
    valami vágy s a vágy tilalma benne,
    valami könnyű, szellőhalk varázs,
    valami, ami nem is valami,
    valami még kevesebb, az, ami
    valami tűntén kezd csak sejleni,
    valami lassú, árnyhűs rejtelem,
    valami, ami újul szüntelen,
    valami gyors, lőtt seb a szívemen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Egy éve írtam

    Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
    tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
    láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
    s óh, hogy örültél! Sors és szenvedély
    jajdúlt bennük, húsz év bősége, mély
    szüksége, önzés, de már olyan egység,
    mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
    és vállal mindent és mindent remél.
    Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
    sütött szemedből úgy a szerelem,
    (húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
    „Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
    Mire gondoltam? Nem féltettelek,
    mégis tudtam már szörnyű végedet?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ki-mi voltál?

    Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
    próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
    itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyű árny,
    s összeraklak, imbolygó mozaik:
    s oldalak, sűrítlek – emlékezik
    minden érzékem! – de egymás után
    csapja csak ki ügyetlen kémiám
    egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
    Szívek szíve, idegek idege,
    élet s halál édes együttese,
    hogy újra légy, csak egy szó kellene;
    s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
    tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
    valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

    Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
    nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
    mindig mutat valahol a világ
    s mindig elkap, bár kereső szememnek
    tévedései is hozzád vezetnek,
    úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
    villantják hangod, a szemed, a szád,
    csöndes játékait a képzeletnek:
    látlak s nem látlak, drága nevedet
    csengi csendülő szívembe szíved,
    de percenként újra elvesztelek:
    csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
    üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
    húz le, sírodba, magamba csukódom.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ami közbejött

    Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
    áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
    itt vagy! és a különbség oly kicsi:
    szinte csak alszol! De közben örök
    dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
    min átléptél (mindent felejteni
    s végül tán épp a nevem mondva ki),
    azt semmi papi s cézári erők
    szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
    itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
    te adtad, te vetted el: áldva légy.
    Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
    hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
    Sírodat zárják rám a zárai.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mi még?

    Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy
    Kína mondja: a Tízezer Dolog,
    az Egész Élet. Napfény, hópehely.
    Nőkből, lányokból még egy tízezer.
    Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.
    A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.
    Tízezer álom, vers és gondolat.
    A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt
    a lélek. A bors keresztmetszete.
    Repülőgépről Svájcra nézni le.
    Egy távolodó csónak. Meduzák
    Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág
    a börtönből. Kislányom mosolya.
    Az igazság. A régi Korcula.
    Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.
    Tíz fényévem a Szíriusz felé…
    Nem, nem, így a leltár is töredék:
    Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hatodnap

    Öt napig vártam, öt teljes napig.
    Csak apa előtt mondtam valamit
    a titkomról, de oly zavarosan,
    hogy meg sem értett… Resteltem magam
    – úgy látszik – hogy olyan avult csodák
    érdekelnek, amiket meg se lát,
    meg sem említ már régi, igazi
    nagyvárosi ember, debreceni.
    Hatodnap aztán ott voltam megint
    a Fő utcán. Ami csak mese, mind
    emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör
    volt látni, messziről, hogy tündököl
    az arany tábla!… S odaértem… És
    elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
    ezt mondta csak a csoda-felirat.
    Ki lopta el az Óriásomat? –
    jajdult a szívem, szinte hangosan…
    Aztán csak álltam s szégyeltem magam.

    Forrás: DIA