(Radnóti Miklós emlékére)
Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
fedezékébe indult, akár anyás melegház
ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
És ujjai begyéig futott az idegesség,
kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?
A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.
És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
rommá alázkodott alatta lenn a föld.
És ő elszórta benne az emberi tüzet:
gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.
És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
jogosan élheted a farkas törvényeit,
megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.
S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.
