https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Emlékezés

    A pókhálóra harmat esett:
    bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

    A hold az égen párt keresett,
    a széles égen hasztalan kereste!

    Már elhallgattak a madarak,
    annál hangosabban szóltak a tücskök.

    És szinte láttam a fény alatt
    ellengni a világot, mint a füstöt.

    A fényen valami átfutott,
    bársonyok kápráztak előttem.

    A hangod is eszembe jutott,
    mely elszállt az örök időkben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Szerettelek…

    Érzéseim, eltűntek a semmiben.
    Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
    már nem emészt belülről őrjítőn,
    nem réved távolba szemem,
    várva mikor jössz… nem hívlak többé…
    kezem tétován elhúzom érintésed elől.

    Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
    enyésznek el a végtelen időben…
    csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
    a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
    örömárban úszva voltak édesen-titkosak.

    – Keresem még szerelmem – nem találom…
    elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
    a hideg tél szürke színeit.
    Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.

    – Szerettelek – egyszer…
    Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
    Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
    rohanással hozzád… vonatom kisiklott…

    A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
    már nem sietek… nem szedem össze…
    fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
    arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.

    Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
    – Szerettelek –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán – A két szemed szeretett legtovább

    A két szemed szeretett legtovább,
    Be furcsa szerelem.
    A szád már néma volt, de a szemed,
    az még beszélt velem.

    A kezed már hideg volt, jéghideg,
    nem is adtál kezet,
    de a szemed még megsímogatott,
    nálam feledkezett.

    És lándzsákat tűztél magad köré
    hideg testőrökül,
    de a szemed még rámleselkedett
    a zord lándzsák mögül.

    És ellebegtél és csak a hegyes
    lándzsák maradtak ott,
    de a szemed mégegyszer visszanézett
    és mindent megadott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelem

    Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
    lángoló karral, lángoló lábbal
    rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
    gyalog és kocsikon, a találka helyére,
    sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
    Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
    mint eleven fáklya. Ott valami érzett
    belőle, ígéret, az a jó jövendő,
    mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
    minden, mi körülvett, az idegen világ is,
    ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – A fényességes angyal is

    Emlékezés egy világháborús karácsonyra

    Az égbolt elsötétedett.
    S akár a végítélet
    zord fellege tört volna ránk,
    a föld is oly sötét lett.

    Gyermekszívünk is oly nehéz!
    A házak és a kertek,
    az egész törékeny világ,
    éreztük, velünk reszket.

    Aztán a roppant csöndön át,
    puhán és észrevétlen,
    a hangtalan meginduló
    és puha hóesésben,

    akár a fényes pelyhek is
    vigyázva földet értek,
    a fényességes angyal is,
    ő is a földre lépett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor – Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácsony,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könnyűt.
    Menj el, karácsony, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedül vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhűl.
    Miként a jégcsap függ a házereszről,
    Úgy függ szívemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vígan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh, aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
    Embert szerettünk és Istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét múltával
    Hosszú nagy ínség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.
    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Úgy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S északra a törzs, az öreg szülők.
    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény ítélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

    /szonett/

    Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
    valahogy mégis elfelejteni,
    leírod, aláhúzod, kiragasztod,
    szamárfülecskét hajtogatsz neki,

    kisimítod, odateszed a székre,
    az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
    leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
    elalszol, elfelejted, hirtelen

    eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
    a szíved közben összevissza ver,
    sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

    kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
    el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
    mikor megnyugszol, akkor veszted el.

  • Várnai Zseni: Megyek feléd

    Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

    hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

    holdad vagyok, mely vonzásod körében

    járja végtelen útjait.

    feléd fordítom arcomat, mert tőled

    hullhat csak rám a fény és a meleg,

    s olykor, mikor közeledbe érek,

    már azt hiszem: most…most elértelek!

    Kinyúl felém napszemed fénysugára,

    megérint, mint egy csók a téren át,

    s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

    mikor átúszom a nagy éj tavát.

    Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

    lehullanék, ha Te nem vonzanál,

    úgy tartasz engem óriás erőddel,

    úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

    S mikor egy világrobbanás hatalma

    égen és földön mindent szétlövellt,

    akkor zuhantunk egymás közelébe,

    karod elkapott és védőn átölelt,

    egy pillanatra, aztán elszakadtunk

    pályánk sínére parancsolt a rend,

    a csillagok fészkükre visszaültek,

    s a hold újra a nap körül kereng.

    Megyek feléd, de soha el nem érlek,

    bolygok körülötted, s önmagam körül,

    bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

    s örök vonzásod szárnyain röpül.