Szép, ősi szó, mámoros messze illat,
Távoli akkord, fájó és örök,
Beárnyékozod borús álmainkat:
Égi követ liliomok között.
A végzet voltál vesztett ifjúságom
Szent tavaszában: élet és halál,
Bús életem és gyönyörű halálom
És elhagyál!
Emlékezem reád vigíliákon,
Könyvek és könnyek és borok között,
Ha elkerül a béke és az álom
S az elmúlás rút váza rám zörög.
Emlékezem és nem fáj már az élet,
Emlékezem és nem fáj a halál:
Szelíd arkangyal, nyilad erre téved
És eltalál!
Forrás: MEK
Múltamba vissza ösvény nem vezet
És ködbe fullad az emlékezet.
Hogy én is éltem, versekből tudom,
Míg topogok egy céltalan uton.
Ki egykor új igéket felidéztem,
Most némán tűröm meddő szenvedésem.
Egy elsüllyedt világ felett
Megváltó sírom integet.
Mint a kísértetek feljárnak
Fáradt fejembe verssorok,
A régi öröm és a bánat
Sírjából éjjel felzokog.
Forrás: MEK
(Október 6-án)
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
veré az eltiportakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
s gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
s undorral lett szívünk tele:
Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
alkottak a romok helyén,
S egymásután kerül oda
Palota mellé palota,
s szenny helyébe fény.
És – óh öröm! – az ifjú tér,
Hol annyi könny foly s annyi vér,
Szabadság-tér leve,
S – óh diadal! – ahány az út,
Mely mint sugár a térre fut,
mindannyin egy mártír neve.
S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
fenségben és dicsőn:
Szabadság-hirdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártírjaink
Fel lesznek rája írva mind
márvány- vagy érclapon,
És évről-évre ifjú, agg
Elébe zarándoklanak
egy szent emléknapon.
Járok-kelek az utakon
S a hősök nevét suttogom,
és áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörül,
Hogy ama ház köveibűl
szeme már mit se lát.
De csakhamar lelkem borul
S elémbe egy kérdés tolul:
„Tán jobb volt ezelőtt…
Tán kár, hogy aki erre jár,
Nem látja többé a sivár
nagy emlékeztetőt…”
S lassan leszáll az éj csönd,
És hallom, hogy a légbe’ fönt
halk sóhajtás repül.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
s lenéz, magyar, reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: „Ne feledd
Október hatodikát!
S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott,
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt –
És tégy egy csöndes fogadást
a Szabadság-terén!”
1900 körül
Tegnap harangszó hívogatott,
fény-zuhatagban állt az oltár,
míg lent a csendben, hó alatt
aludt a temető, a holt ár.
A város hangja messze szállt,
s én ott ültem a szentmisében,
szívemre hullt a fény, a csend,
mint áldás Isten tenyerében.
S most, hogy hazatértem, hallgatok,
s a gyertyák lángja rám ragyog,
s szemembe könnyet szór a fény:
kincses kezem hogy lett szegény?
A régi csillag rám nevet,
de nem nevet úgy, mint régen,
s a múltból int felém egy arc,
s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.
Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu
Gyerekkoromban réges-régen
fenn ültem én is a szekéren.
Gabonát vittünk a malomba,
vagy burgonyát, répát, halomba.
Mindig közelbe, mindig lassan,
s ömlött az idő számolatlan.
Mert oly lassacskán folyt az élet,
a közelség is messzeség lett.
Köröttünk utak sokasága
ágazott szerte a világba.
Elálmodozva mindent láttam
a nem-látványos pusztaságban.
Hol az ég-kékre felhő omlott,
láttam a sziklás tengerpartot.
Hol szél borzolt bozótba, sásba,
itt a nagyváros morajlása.
A kordét csikók röpítették,
ez volt a szédítő sebesség.
Mit ott átéltem, ahhoz mérten
most minden élmény törpe nékem.
Forrás: Magyar Kurír
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az íhlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
– Tiszta remekké magába’ szülemlő –
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitujítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öregúr, nem mintha kihozná
Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed –
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál,
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
(1877. július 12.)
Forrás: Magyar Kurír
(Szegény kisgyermek panaszaiból)
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
(1910)
Forrás: Magyar Kurír
Jékely Zoltánnak szeretettel
orgonaszó orgonaillat
ónkarikás ablaktányérok
lépesméz-ízű zsoltár
életem pünkösd-évszaka
lelkem pünkösdi itala
máig zsongító óborom
nyelvem petőfi sándora
albertus molnár
ledőlt a cinterem fala
kövei földbe vástak
védtelen áll a dombon
maholnap egyesegyedül
istené lesz a templom
csupán egy ajkon szól már
paptalan marosszentimrén
haldoklik szenczi molnár
hoztam egy csokor orgonát
ülök őbenne bízón
ülök hol várja jézusát
a házsongárdi síron
(1975)
Forrás: Magyar Kurír
Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.
Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.
Hervadsz, hervadsz.
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.
1825
Forrás: Szívzuhogás
🌸
