Címke: emlékezés

  • Váci Mihály: Ezer nyelven hallgatok

    Ezer erdő zsong bennem ébren
    mindent érző levelével.
    Ezer rét fűszálával érzem:
    hol jár barátom, ellenségem;
    tenyeremben fut mind: – tudom,
    ki hol jár sok ezer úton,
    ki lopakodik ellenem?
    – Lépte visszhangzik mellemen.

    Ezer lehúnyt pillám alatt
    millió rögzített adat.
    Ezer húnyt szemmel őrizem,
    mit felednek már csendesen.
    Míg kötözik a csontokat,
    egyengetik a sírokat,
    lehúnyom százezer szemem:
    – ellenállok: – emlékezem.

    Ezer arccal rejtőzöm el.
    Arcom viseli százezer,
    – és mind mögül én figyelem
    előretörő seregem.
    Ezer arc: – ezer pajzs elém:
    ezer arc mögött várok én.
    Hogy összegyűljön seregem:
    – várakozom mindenkiben,
    szétosztva – mint a szétszedett,
    részekint cipelt lövegek.

    Ezer nyelven hallgatok,
    ezer dologról – mit tudok,
    ezer el nem sírt szót tudok,
    százezer tilos mondatot,
    hallgat ezer átok, szitok,
    fogadalmam és összeesküvés:
    – fogak között ezernyi kés.

    Megszólal, miről hallgatok,
    beszélni kezd és dalba fog.
    Világ hallja e dallamot,
    beleborzad és feldobog.
    Ezer elhallgatott dolog
    kinyitja ajkát és susog,
    lába alatt a föld mozog,
    nyöszörögnek a friss sírok,
    ökrendeznek a zöld folyók,
    hörög a kút: – a csonkított
    halott sebe felbugyborog.

    Nyüszít, sír, miről hallgatok.
    Százezer nyelven hallgatok.
    Piszkos árnyak erdeiben
    a horda vonul, nem pihen;
    vakkan, szem villan, száll a kés,
    pénztől, vértől mocskos a kéz,
    őserdők ösztöne üvölt,
    kitör: – borzadva vár a Föld.
    Hatalom, pénz-éh, babonák,
    fajgőg, vallás, politikák
    tüzelt, vad rítusára ráng
    újra elvadított hadak
    árja: – a gát már átszakad.

    Ezer nyelven hallgatok
    ezer dologról, mit tudok.

    De egyszer még megszólalok.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Buda Ferenc: 1956

    Töredékek

    Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
    darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
    az őszben. Fiam, unokám lehetne…
    Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

    Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
    pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
    Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
    üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

    át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
    tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
    Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
    az a fiatalember… Lágy őszi táj.

    Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
    vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
    dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
    vas. Akár az unokám lehetne,

    aki voltam… Légy zizzen, darazsak
    dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
    Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
    Száz évig tartó negyedik évszak. El-

    falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
    kimetszett közepű lobogót szaggat.
    Ifjak valánk. Fiatal voltam.

    1998. október



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Liliom és korbács

    Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
    se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
    romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
    meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
    szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
    teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.

    Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
    de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
    Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
    Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
    közös bűnvallásba beleárvult arcát.

    Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
    hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
    akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
    lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
    Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
    és ágkoronája sértetlen marad.

    Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
    hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
    kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
    elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
    idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
    mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.

    Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
    dolgozz, virrassz, reménykedj!
    Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
    Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.


  • Buda Ferenc: Füvet csillagot virágzik

    Földet szórtunk koporsódra
    Lefeküdtél, Berda Jóska
    Véredért száll füst-jutalom
    Dús nem lettél dalaidon

    Szidjon, aki szégyen-rühös,
    Szíve belsejéig büdös
    Tisztességre tőr a kenyér
    Zöld a halál, zöld a remény

    Sírod feketére ázik
    Füvet csillagot virágzik
    Féreg rághat, nem gyalázat
    Örök fényesség a házad

    Igyunk az elment gólyákért,
    Az itthon maradt szarkákért,
    Vígkedvű feltámadásért,
    Igyunk, feleim, egymásért!


  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.



  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Ó szép magyar fejek, ti drága-régik

    Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
    költők, az írás büszke bajnoki,
    ifjan virágzók és ifjan lehullók,
    Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,

    aki regés és mélyen-kék szemeddel
    jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
    tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
    égett a szesz, mint baljós, lila láng.

    Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
    halántékod megeste kora dér.
    De homlokodon láthatatlanul nyílt
    a mágus-kincs, a bánat és babér.

    Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
    hol él a régi, fáradt, hősi faj,
    s csodát teremt, és megrepedt szivéből
    még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.

    Áldott legyen az, aki átkozott itt,
    s gúny és tövis nő a pora felett.
    Amerre jártak ők, ott a titok volt
    és a Kelet, a százszor szent Kelet.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Nem szabad feledni

    Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
    S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

    Kit megbántottam, megvigasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszút állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
    s estente halljam még a régi lomb-zajt.

    Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
    egy nyári éjen, s sírok, újra sírok.

    Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
    Sötétbe járok. Járok a sugárban.

    Aztán, mikor elérkezik a vesztem,
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem – mert nem szabad feledni –
    tisztán és fényesen a sírba fekszem.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.

    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
     látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
     és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
     és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
     halálosan magunkba merülünk.

    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
     az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
     a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
     az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: MEK