Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít:
és rád gondolnom olyan jól esik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!
Forrás: Lélektől lélekig
Ismersz-e, mondd?
A bundám barna volt,
fehér sáv volt a homlokomon,
mint a lámpás a pejlovakén
és mint az égen a Hold.
Mozgott a fülem,
amikor rászállt a légy.
Mozgott az orrom,
amikor szaglásztam a légy után.
Emlékszel?
Te még síró-baba voltál.
Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
elkergettem a kotlóst,
hogyha feléd közelített.
Később
a hátamon is lovagoltál.
Egyszer le is estél.
Engem raktak meg a rémületben.
A kezedből ettem.
Kicsi kezed volt, halványpiros
és néha sáros, néha homokos.
Egészben nyeltem le a falatot,
nagy-nagy, falánk kutya voltam.
Ismersz-e?
Egyszer… világos este volt…
telihold…
vonítottam az égre, a Holdra.
Árnyékom hosszan úszott utánam…
mint mikor ló pusztult a háznál
és elcipeltem a belet.
Hallottam a hangodat akkor,
elővágtattam a kazlak közül,
táncoltam melletted, ugattam.
Emlékszel?
Aztán, éjjel
a kertek közt csavarogtam.
Doronggal hátba vágtak akkor.
Elgörbült a gerincem,
a bundám mocskos lett és fakó.
Beteg kutya lettem.
Agyonlövettek.
Akkor, vacsoránál
csak lassan járt a szájakhoz a villa.
A kisasztalnál ültél te külön.
Kip-kop…: s lábaiddal
harangoztál nekem,
kipi-kop.
Emlékszel?
Forrás: Lélektől lélekig
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek…
Istenem, de boldog is a gyermek!
Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget…
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.
A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem,
Míg én állok némán, elmerülten.
Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)
Áldott, amit megéltem – ennél
jobb sorsot nem vágytam sosem.
Ó, szívem, de sokat szerettél!
Ó, hogy lobogtál, értelem!
Boldogság, kín ott hagyta mélyen
belém rögződve nyomát,
de hosszú búban, szenvedélyben
nem húnyt ki az a régi láng.
S te, kit gyötörtem annyi mással,
bocsáss meg. Utunk mégis egy.
Amiről csak a hallgatás vall,
elmondta nékem a szemed.
Mohó tekintetek figyelnek,
a szíven vágy viharzik át,
s indul a havas, néma, dermedt
éjben, szabott útján tovább.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
A tó partján a komor fűzeket
világos zöldbe öltözteti lassan
a napról napra melegebb sugár,
megfejti téli titkát ágaiknak,
smaragdragyogást tereget reájuk, –
csak földre hajló, fáradt vonalát
a fűzfagallynak nem másítja meg,
nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(lerajzolhatott volna engem is,
lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
a tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
A váratlan kérdéstől megzavarva,
anyám elhallgatott.
Így hallgattam el én is, valahányszor
azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
mikor nincsen rá különös okom? –
Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
elvettetnek a különféle magvak,
öröktől készült, titkos ősmagok,
egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
jegenyévé szökken a negyedik, –
s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
a tó tükrére csüggedt-komoran,
akkor is, mikor napfény hull reá,
akkor is, mikor zöldje ütközik, –
s tavaszba fordul a vénhedt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
líra, költészet
Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbenettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról napra úgy gyöngült a fény…”
– mesélheted –
„halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!”
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor magadra maradsz, szép leszel,
szeretnek majd és fölemelnek,
mert jó lesz szeretni majd, ha nem leszel.
Ülsz majd és bólogatsz,
szemed nyitva egy kicsit,
s dúdolva úgy emlegetnek,
mint akit visszahívtak sokszor,
de nem jött, nem érkezett meg,
s csak szólogatták egy közös néven nevezve,
de hiába várták nappal és hiába minden éjszaka,
tejet, bort, vizet hiába raktak, hiába raktak asztalára fényt,
s míg évek teltek el, nem mondta azt se: miért ne jönnék.
De aztán hirtelen – csak annyi volt: fejet hajtottak itt,
felemeltek ott – székedben ülsz bólogatva,
szemed épp csak kitárva,
és mind beszélnek most, sírnak is talán,
hogy végre itt vagy, látogatsz, látogató csak, tudják,
de most már biztosan maradsz
egy kicsit. Mert ez jó, elég, mert
vártak és nézni most elég, hisz
szép vagy, erős és hallgatag, és
így szeretnek, csak így,
és mind beszél, beszél, beszél.
De nem vagy ott, mert
nem leszel, addigra tudod, jó lesz szeretni majd,
mikor fölemelnek és szeretnek,
mert elég már úgy is, ha magadra maradsz.
És mint képet a fehér falon, nézed őket
oldalra dőlve kicsit, keretbe rendezel, fényt mérsz,
és rögzítesz a megfelelő tekercsre,
és lejátszod újra és újra a filmet, mert lehet,
mert nincs rajta semmi,
te sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Még látom olykor, néma éjjel,
csodás, sugaras arcodat.
Rég tűnt dalok igézetével
szíven érint a pillanat.
Csak mendegélsz tűnődve, lassan
halványkék ösvényeiden,
fejed felett két mozdulatlan
nagy csillag pihen szelíden.
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
