https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…

    Nem volt riadalom a pusztán,
    amikor megszülettem én
    váratlanul, hivatlanul tán
    halottak estelén,

    novemberben, halottak napján,
    gyertyagyújtáskor, amidőn
    fejfák tövén a puszta népe
    künn térdepelt a dombtetőn,

    harangszókor, mikor a szomszéd
    falvak magas sírkertjei
    hirtelen testvér-őrtüzekként
    elkezdtek fényleni.

    A völgyben egy kis házban akkor
    szédült nehéz kínra anyánk.
    Elképzelem a téli tájat
    és azt az éjszakát:

    egy sápadt nő egy kis szobában
    s körül a komor hegytetők
    ormán villogó koronákként
    lobogó temetők.

    Körül a halál diadalma,
    gyertyás, kísértő ünnepély
    és lent egy váratlan sikoltás
    a párás völgy ölén.

    Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
    és lentről a völgy, mint meleg
    tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
    sikongó életet.

    I

  • Dsida Jenő: Szeptember

    Pirosodik a vadszőlő-levél.
    Most megint régi leveleket olvasok.
    Délután hideget fúnak a völgyre
    a halaványkék havasok.

    A húnytszemű, kisanyás békességet
    most újra meglelem,
    a békét, melyet úgy megédesít
    krizantém-illatával a végső sejtelem.

    Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
    ahogyan itt a térdemen henyél.
    S azt mondanám:
    Pirosodik a vadszőlő-levél. …

  • Várnai Zseni: Anyám

    A csendes éjben anyámra gondolok,
    szívemben most az ő szíve dobog,
    szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
    nem volt egyebe, csak a szeretet,
    szájától vont meg minden falatot,
    és ha mi ettünk, ő is jól lakott.

    Játékot venni nem tudott nekünk,
    varrással kereste a kenyerünk,
    ő mesterkélt ünnepre szép babát,
    levágta hozzá dús hajfonatát,
    gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
    hullottak rá gyöngyének könnyei.

    Láttam a föld sok szép kirakatát,
    de nem találtam hasonló babát,
    oly tündérszépet, oly kedveset,
    nem ért más hozzá, csak a szeretet…
    a szeme kék, a haja barna volt,
    s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

    Anyám elment, nem érte meg szegény,
    hogy a világ forduljon tengelyén,
    pedig hogy várta, várta mivelünk…
    hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
    ó, most ha élne, vehetnék már neki
    ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

    Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
    szeressük őt, mert elmegy egy napon,
    és visszahozni többé nem lehet
    az elmulasztott jó szót, tetteket,
    a késő bánat mit sem ér neki,
    az élőt kell szeretni, érteni.

    Ma újra érzem, látom, hallom őt,
    s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
    és újra szép és újra fiatal,
    s mintha szívéből zengene a dal,
    amit írok e csöndes éjszakán…
    Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mama

    Halott anyámról álmodtam az éjjel,
    mióta meghalt, sokszor visszatér,
    meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
    bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

    Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
    és mégis úgy jön, mintha élne még,
    s azt is tudom, hogy ébredésem percén
    elhalványítja őt a messzeség.

    Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
    mintha nem volna többé már szava,
    s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
    – bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

    Sokat vétettem ellened, míg éltél,
    nehéz adósság nyomja lelkemet,
    nem tudtalak oly végtelen szeretni,
    mint te szerettél, Mama, engemet.

    Egész szívem szülötteimnek adtam,
    amint te tetted, ó, szegény Mama,
    s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
    amit néked vétettem valaha.

    Te értem, én meg őérettük éltem,
    ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
    én is előre megbocsátom nékik,
    amit majd ők vétkeznek ellenem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Száguldó idő

    Azt mondják, hogy a szív égő
    sebére
    legjobb gyógyszer
    a száguldó idő!
    Én elhiszem,
    de egyre
    inkább érzem,
    hogy az a sebhely
    mind nagyobbra nő.

    Talán azért,
    mert nem tudok feledni,
    nem is akarok,
    hadd fájjon, ami fáj!
    Csak
    hulljon könnyem
    a könnyek tengerébe,
    s fölötte én
    mint sikongó
    sirály

    keringjek, míg majd utolér a sorsom:
    nyílvessző,
    ólom,
    bármi, ami öl…
    s nem lesz többé,
    mi fájni tudna bennem:
    se
    szív, sem emlék,
    ami meggyötör,
    ami összetör!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Pilinszky János: József Attila

    Katonája a mindenségnek,
    bakája a nyomoruságnak,
    teszünk azzal valamit is,
    hogy a füvek zöldellő erejébe
    visszahelyezzük a halottat?

  • Pilinszky János: Francia fogoly

    Csak azt feledném, azt a franciát, kit
    hajnalfele a szállásunk előtt
    a hátsó udvar sűrüjében láttam
    lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
    Körülkutatva éppen visszanézett,
    s hogy végre biztos rejteket talált:
    övé lehet a zsákmánya egészen!
    Akármi lesz is, nem mozdul odább.

    S már ette is, már falta is a répát,
    mit úgy lophatott rongyai alatt.
    Nyers marharépát evett, de a torkán
    még alig ért le, jött is a falat;
    és undorral és gyönyörrel a nyelvén
    az édes étel úgy találkozott,
    mint telhetetlen testi mámorukban
    a boldogok és boldogtalanok!

    Csak azt a testet, reszkető lapockát,
    a csupa bőr és csupa csont kezet,
    a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
    és úgy adott, hogy maga is evett!
    Az egymás ellen keserülő szervek
    reménytelen és dühödt szégyenét,
    amint a végső összetartozást is
    önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

    Az állatian makogó örömről
    a suta lábát ahogy lemaradt,
    és semmisülten kuporgott a testnek
    vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
    A pillantását, – azt feledném egyszer!
    Ha fuldokolva is, de falt tovább,
    és egyre még, és mindegy már akármit,
    csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

    Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
    a szomszéd fogolytáborból szökött.
    S én bolyongok, mint akkor is a kertben
    az itthoni kert árnyai között.
    A jegyzetembe nézek és idézem:
    “Csak azt feledném, azt a franciát…”
    S a fülemből, a szememből, a számból
    a heves emlék forrón rámkiált:

    “Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
    a halhatatlan éhséget, amit
    a nyomorult már réges-rég nem érez,
    se földi táplálék nem csillapít.
    Belőlem él! És egyre éhesebben!
    És egyre kevesebb vagyok neki!
    Ki el lett volna bármi eleségen:
    most már a szívemet követeli.

  • Pilinszky János: In memoriam N.N.

    In memoriam N. N.

    Te férfiaknál férfiabb,
    te bátraknál is bátrabb,
    legalább szégyelted magad
    megadni a halálnak?
    Az esztelenűl gyönyörű
    és kőszivüre égett,
    hogy roppant meg a súly alatt
    gyönyörű szüzességed?

    Valamikor, te nyomorúlt,
    még hitted a szerelmet!
    Most élősdiek seregét
    etetheti a tested.
    Kit nem vigasztalt senki se,
    most betömi a szádat,
    a magányosan zokogót
    a tömeges gyalázat.

    Elterülve a többiek
    földes-agyagos ágyán,
    közösködőn és mocskosan,
    velőtrázón paráznán
    soha se lettél volna több,
    mint férgek között féreg?
    S nem csupán itt, a föld alatt
    veszett el vad szemérmed?

    Te életfogytig lázadó,
    valóban ennyi volnál,
    nem több a csontig élvező,
    levetkező halottnál?
    Saját végeddel kérdelek:
    a gőggel égő évek,
    az olthatatlan büszkeség,
    ha végül úgy se véd meg,

    az egész életünk mit ér?
    Szólj, rovarok arája,
    ha öröklétre születünk,
    mért halunk meg hiába?

  • Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

    A tengerpartot járó kisgyerek
    mindíg talál a kavicsok közt egyre,
    mely mindöröktől fogva az övé,
    és soha senki másé nem is lenne.

    Az elveszíthetetlent markolássza!
    Egész szive a tenyerében lüktet,
    oly egyetlen egy kezében a kő,
    és vele ő is olyan egyedűl lett.

    Nem szabadúl már soha többé tőle.
    A víznek fordul, s messze elhajítja.
    Hangot sem ad a néma szakitás,
    egy egész tenger zúgja mégis vissza.