Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.
Forrás: Szeretem a verseket
Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Forrás: Lélektől lélekig
S amikor már lehullt a nyári rózsa
és őszi fényben áll a zongorád,
bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
a mély borongás méla dalnokát.
Ezekben a fájdalmas dallamokban
holt álmokon merengő siralom van.
S ahol leghalkabban sír a zene,
fölötte leng a George Sand szelleme.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
Senki fia, míg lelkemet tudom -…
A magasságba vezető úton
Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
Megállottam egy bús sziklafokon.
Áhítattal tekintek fel, előre,
Azokra, kik már csillagok talán,
S ragyogva kiültek a hegytetőre,
És szeretettel tekintek alá,
Azokra, akik utánam jőnek,
Testemet vetem lépcsőül nekik,
És nem bánom, ha százszor megelőznek.
Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
Csak égbe nézzen a szemük merőn.
Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
Azt én letaszítom a meredélyen.
Nem irigység ez. – Csak kötelességem.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnali három óra tájban
a szürkeség hirtelen kettészakad,
kakas-harangok érce
szikrázik az ég alatt,
aztán még jobban megdermed a csönd
kis ideig nem hallani semmi neszt –
s a harmadik kukorékolás után
zizzenő szalmazsákokban
a hajnal mocorogni kezd.
Ablakszemek hunyorognak álmosan,
a piszkos ég megrázza magát,
homályos sarkokba búvó,
menedéket kereső éjszakák
riadalma remeg,
hálóköntösüket levetik
az ébredő fellegek,
s üde sétára indulnak tova,
amíg zeng diadalmasan
a gőgös harsona.
Távolról egy-egy vonatfütty felel,
s egyre erősödő zajok
kelnek szárnyra,
a város minden porcikája
pezsdül, kavarog –
Kattints a címre a teljes vershez!
Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.
A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.
Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza… lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.
Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.
És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.
És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.
Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriás dallama.
Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt „vitézlő oskolád”.
Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésben porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.
Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!
Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!
De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.
Az újra kezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek –
Fejedelem, a fundamentum állt!…
Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.
Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.
A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.
Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.
Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a hattyúdal –
s a szellem elrendeltetése: élet,
feltámadás és örök diadal!
Forrás: Szeretem a verseket
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Forrás: Meglepetésvers.hu
1.
Az esztendő ma átbillent az ormán,
lejtője várja: nyári s őszi rét,
és lenn az őszi táj alatt, mogorván
komor vidék: a téli vaksötét.
2.
De láttad-é, ha fogy homálya,
s újból emelkedőre hág?
Március és május csodája
s csodákon túl új csúcsa várja,
s tágul élet, tágul világ.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.
Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.
Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.
Forrás: Lélektől lélekig
