Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybe fagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Forrás: szeretem a verseket
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain –
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket…
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
És mindent itt hagyok.
Kolozsvár, 1916 szeptember
Forrás: Szeretem a verseket
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Forrás: Szilágyi Domokos versei
