https://verskucko.com

Címke: erdő

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Csak csendesen

    Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
    csak nagyon halkan, nagyon csendesen.

    Amerre járunk,
    ne rezzenjen egy kis levél se meg,
    ma lelkem olyan mint a tó:
    legkisebb rezzenéstől megremeg.

    Gyere a templomunkba:
    a bükkerdő ma vár,
    a Csend harmóniája
    ott megint a lelkünkbe talál.

    Gyere velem…
    csak szótlanul, csak csendesen,
    csak csendesen…

    Forrás: (pl. MEK / Wass Albert versei)

  • Gámentzy Eduárd – Bocsánat!

    A favágók megölik a fákat,
    és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
    Olyan hangosak a láncfűrészek,
    ha mondanák, úgysem értené meg!?

    A fák sírnak, s rettentő haraggal
    farkasszemet néznek még a Nappal
    utoljára, majd recsegve dőlnek.
    Azután csak ölelik a földet.

    Mozdulatlan karjaikba zárva
    pihen kicsi mókusok halála.
    S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
    Mondja már ki valaki helyettem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Farkaskutya

    Zárt kert nevelte fel. Futkoshatott.
    De nem ismert erdő- és vadszagot.

    Mióta nálunk – nappal láncon – él,
    szimatolgatja: mit repít a szél.

    Az erdő éle itt van túl, közel,
    s ha rezzenést hall, élesen figyel.

    S ha fenn kibukkanó őz ütne neszt,
    a lánca csörren s orgonálni kezd.

    Ijesztően zenél s egyhangúan.
    Hallottam ilyent téli faluban,

    ahol hegyháton, juhra-éhesen
    feleselgettek ordasok lesen.

    Tudom: torkából farkas-ős üvölt,
    aki szarvast vágott le s őzet ölt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

    Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
    és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

    Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
    és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

    Érzed az esti virágok izgató simogatását?
    (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

    Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
    mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

    s minden tagom külön megrészegűl,
    ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

    Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
    hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

    újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
    hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Puskin

    ELŐÉRZET

    Villám gyúl megint, az égre
    barna fellegraj kúszik;
    végzetem vak rendelése
    régi bánattal búsit.
    Lesz-e bennem dac, keményen,
    sorsom, véled víni még?
    most, hogy meglassul a vérem,
    s szenvedélyem is kiég.

    Hány vihart megvívtam én már!
    Orkántól sem rettegek.
    Bárkám biztos part felé száll,
    futnak szét a fellegek.
    Ám szivembe nemsoká új,
    éles fájdalom hasít:
    lám, a lágy öböl kitárul,
    s ott utunk szétágazik.

    Add kezed, súgd: “Isten áldjon!”
    Gyönge tested mint remeg!
    Rebbentsd rám mégegyszer áldón
    tündöklő tekinteted!
    Bár erőm megtörve régen,
    hogyha csak rád gondolok:
    vérem felgyúl, s szenvedélyem
    ifjan, újra fellobog.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Erdőn

    Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár! –
    Smaragdlevelek rezgő mélyiben
    Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
    Mért lesked ott? El van végezve már!

    Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – –
    – Most mozdul!… Oh, korhadt fatörzs az ott!
    Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
    Fülembe cseng: „Utolsó szavad ez?” –

    Szörnyű, – e sok fa hogy útamba áll!
    Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
    Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
    Nem válhatunk mi így el! Oh – megyek!

    – Már szétsimúlnak mind a levelek,
    Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
    Az arca ónszínű, mint a halál…
    – Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Fagyöngy

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybe fagyott bánata,

    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet üterére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – A menekülő

    Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot,
    Rámástul sok, sok kedves drága képet
    És egy pár szál préselt virágot,

    Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
    Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
    S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
    Megüzenném a hulló leveleknek.

    Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
    Hintám, amelyen legelőször szálltam,
    A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
    A tollam, mert nem tudok mással írni,

    Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
    Az utca kövét küszöbünk előtt!
    Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
    Én Istenem, mi minden futna át

    Gyötrődő lelkem alagútjain –
    Olvasgatnám az ablakok sorát,
    Simogatnám a fecskefészkeket,
    S magamba színék minden verkliszót,
    Mint bűbájos, mennyei éneket…

    Utánam honvággyal tekintenének
    Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
    Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
    És mindent itt hagyok.

    Kolozsvár, 1916 szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket