Címke: érzékiség

  • Anna Lee – Láttad már…?

    Láttad már az éj színét?
    A fehéren izzó szenvedélyt?
    A fény, hogy szövi az éjszakát
    Kócolt haján át meg át?

    Láttad már az éj színét?
    A kéken suttogó, hűs zenét?
    A dallamot, ahogy a csenden át
    Fűszerezi halk szavát?

    Láttad már az éj színét?
    A bársony ajkú feketét?
    Ahogy testeden és arcodon
    Íze remegve átoson…

    Láttad már az éj színét?
    Vörösen, hogy tépi szét
    Az égig-erő vágyakat
    Ha felröpít és elragad?

    Láttad már az éj színét?
    Szürkén ahogy soha még?
    Megérint és ritmusát
    Égő tűzzel adja át…

    Láttad már az éj színét?
    A színtelenül színesét?
    Körbefog és átölel…
    Sohasem felejted el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Mint rezgő húr

    Mérem magamban a felnövő szerelmet,
    mint érzékeny műszer jelez földszínéig
    felvirágzó ércet: érzékeim feléd
    hajolnak, szelíd törvények igézik.

    Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
    tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
    ráégettél már s téged lát mindenben,
    s a világot újra bűvkörébe fogja.

    Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
    s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
    Mérem magamban a felnövő szerelmet,
    s a megtért világot, a szebbet, az újat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula – Szerelem

    Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
    szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
    Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
    rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

    Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
    aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
    nem állanék meg, ha tekintetemtől e
    hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

    Járok habok gyanánt futó finom havon,
    mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
    egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
    két kezemen maradt szerelmed illatát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pákozdi Gabriella – csók

    tenyeremben az arcod
    mint forró csokoládé
    felhevít – kortyonként
    elmerülök benned
    s nyelvemen olvad már
    ajkad tejszínhab-puhasága

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Most csak

    Most csak melléd fekszem és nézlek,
    de nem szememmel, nézlek a számmal,
    nézlek bőrömmel, kezemmel,
    nézlek kigyúló szempillámmal.

    Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
    A föld az eget így betűzi.
    Így tapogatják világtalan fények
    csillagok borzongó betűit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Az ékszerek

    Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
    testén sok zengő ékszerével várt rám,
    hódítóbban, mint a mór rableányok
    a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

    Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
    a drágakő s a nemesfém zenéltek,
    s én megszédültem, mert mindent imádok,
    ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

    A pamlagon engedte, hogy szeressem,
    s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
    s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
    ágaskodott és rázta, mint a partot.

    Szemével rajtam, készséges vadállat,
    új pózokat talált vágyunk hevében,
    és odaadást kevert bujasággal,
    hogy változatainktól nőtt a kéjem,

    s karja, csípője. Olajsima combja,
    haja, mely arcához hajolt keretnek,
    dereka, mintha hattyú nyaka volna,
    hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

    talán mindez Rossz Angyal praktikája
    volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
    egyensúlyától, ki kristálysziklára
    kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

    és mintha Antiópé csípőjére
    emelné egy ephébosz felsőtestét
    s öle, mit domborműnek tárt elébem,
    és ajka, min fénylett a finom festék.

    A lámpa elhatározta: kilobban,
    nem világolt, csak a kandaló lángja,
    s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
    vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Nyírfa voltam

    Azt álmodtam, hogy nyír vagyok
    s ezüst kéreg borítja testem,
    tövemnél forrás-ér gagyog,
    levelem a fényben feresztem.

    Csúcs-ágamon rigó fütyül,
    erőm feszül a mély gyökérben,
    s finomlombos gallyamba gyűl –
    s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.

    Egy karcsú kéz hajlik felém
    s a kérget késsel megcsapolja
    s forrást buggyant a kés helyén,
    minthogyha bor kútfője volna.

    Sebemből friss öröm fogan:
    szép, szomjas száj csókolja nedvem.
    S éjjel suhogok boldogan
    egy vad tavaszi fergetegben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Légyott

    A kis szobában
    csillagok hevertek
    sepretlenül,
    mint limlom és szemét
    s a toronyórák
    egyre-másra vertek.
    Akkor lehunyta
    nagy, sötét szemét.

    Haja bozótja
    lassan kúszni kezdett
    és körbeszőtte –
    fonta a falat.
    Szíve, kit bomlott
    keble kieresztett,
    darázsként szállt
    a mennyezet alatt.

    A száj fölött
    ibolyalángok gyúltak.
    Kezéhez értem,
    nyirkos ujjai
    halk zizzenéssel
    sorra földre hulltak,
    mint hervadt szirmok
    szoktak hullani.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Babits Mihály: Játszottam a kezével

    Még most is látom a kezét
    hogy ágazott az ujja szét,
    oly szeliden, mint ágtól ág
    vagy halkan elvál öt barát,
    kik váltan is segítgetik
    egymást egy messze életig.

    Még egyre látom csöpp kezét:
    úgy dolgozott mint csöppke gép
    a hímzőtűvel vánkosán:
    tündérfogócska – igazán –
    s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
    arany gyűszűt viselt az ujja.

    Ó álmodom már csöpp kezét
    kerek a halma, völgye szép:
    a völgye selyem, halma bársony:
    ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
    Ott jártak szomjas ajkaim:
    arany homokon beduin!

    Nem vágy, nem álom, nem emlék:
    jaj milyen rég volt az a nemrég!
    Tíz gyenge ága nyúlt felém
    és én izenkint tördelém:
    ó arany ágnak arany íze,
    arany fa arany ízű méze!

    Hát a köröm, a kis köröm!
    Mennyi szépség, mily öröm:
    üveges kép selyemkeretbe,
    melyre a hajnal van lefestve
    vagy piros ablak méla esten
    vagy rózsaarc egy gyenge testen.

    Mert tündértest a pici kéz
    mely rózsás-meztelen igéz
    bús a hely hol összeömlik ága
    mint csöpp csipő hajlása drága
    vagy ujja láb és íze térd
    s akkor hogy arca hol? ne kérdd
    mert tündértest a kicsi kéz
    mely arca nélkül is egész.

    Még egyre álmodom vele:
    ó hogy oly messze közele
    s hogy minden e világon itt
    furcsa szirtekbe ütközik!
    Csak egyszer lenne még enyém
    s kedvemre csókkal önteném
    szívesen halnék azután
    nagyobb örömmel ontanám
    kis ujjáért a csobogó vért,
    mint száz királyért, lobogóért!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Nadányi Zoltán: Mariann a kádban

    Mire ébredtem máma?
    Zúgatják a csapot.
    Túlságos volt a lárma,
    amit a csap csapott.

    Egyszerre kitalálom,
    a fürdőben ki van,
    és szememből az álom
    kiszáll, ez Mariann!

    Fürödni fog, rivalgó
    hangokkal hirdeti,
    közöttünk csak az ajtó,
    mulatság ez neki.

    Csak azt akarta, tudjam
    és máris belekezd.
    A csap utolsót buggyan,
    rátolja a reteszt.

    És jönnek hangok, újak.
    Lepedőlobbanás,
    hogy attól is vaduljak,
    utána csobbanás.

    Most lép a kád vizébe,
    tudatja ezt velem,
    hogy ő, a szépek szépe,
    már tiszta meztelen.

    És nem merül be rögtön,
    kicsit még elidőz,
    még hagyja, hömpölyögjön
    térde körül a gőz.

    Jó így a kádban állni,
    szemközt a nagytükör,
    nem tud a képtől válni,
    mely benne tündököl.

    Azért van csend. Csak egy-két
    neszecske hangzik el:
    meg-megsimítja testét.
    Most meg felém figyel.

    Kíváncsi szörnyű módon,
    Ébren vagyok-e hát
    és hallja, forgolódom,
    lobbantom a gyufát.

    Csobban a víz is mingyárt,
    ez volt a felelet.
    Ajtón keresztül így vált
    velem titkos jelet.

    Most már folytatja bátran,
    keverint, kavarint,
    sétára kel a kádban,
    csapokon csavarint,

    szájában édes ízzel,
    ez tán a szerelem,
    így játszik ő a vízzel,
    a vízzel és velem.

    Csak azután merül be,
    a vízben új zavar,
    előre, hátra dűlve,
    egész vihart kavar.

    a kád is belekondúl,
    aztán egyszerre csend
    és semmi hang azontúl,
    csak a csap csöppje cseng.

    A csend meséli szépen:
    most csendbe heverész,
    kagyló a tó vizében,
    milyen szép és merész!

    Heverész, meg se moccan,
    csak fel meg letekint,
    az ajtót nézi hosszan,
    meg a vizet megint

    és tudja, hogy az ajtó
    csupa szem, csupa fül,
    és nem riad meg attól,
    hogy nincsen egyedül.

    Új hangok, egyre szebbek,
    most a vízből kikel.
    a visszacsurgó cseppek,
    azok zenélik el.

    Most meg a szappan futkos,
    tartóba dobja, kopp,
    aztán tenyere futkos,
    hol a bal, hol a jobb,

    nyomában édes, titkos,
    szemérmes sugdosás,
    a két szép karja sugdos,
    milyen csodás, csodás,

    az egész teste sugdos,
    csupa halk titkokat,
    minden tájéka titkos
    hangokkal hívogat

    és mind másféleképpen
    és én nem is tudom,
    melyik is sugdos éppen,
    melyik rózsás idom.

    És néha egyik-másik
    halkan fel is kacag,
    szembekötősdit játszik
    velem, azon kacag

    és sóhajok fakadnak
    és hallga, mint a csók,
    oly hangok is akadnak,
    csicsergők, cuppanók.

    Jaj, ezt már megsokallom,
    befogom fülemet,
    de úgy is hallom, hallom,
    oly hangos üzenet:

    most a zuhany záporzik!
    egész testét veri!
    az egész teste porzik!
    halmai, völgyei!

    az egész teste végig
    felzendül odaát
    és zengi fel az égig,
    diadalmas dalát!

    Forrás: MEK