https://verskucko.com

Címke: érzékiség

  • Ágai Ágnes: Természet-rajz

    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
    Zöldszemű mezők méznek rám,
    és örömkönnyeket hullatnak.
    Virágzó könnyesőben állunk.
    Hírzárlat van a túlvilágról.
    Itt repdeső lepkeszárnyakon
    kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
    Vallomások zümmögnek a szirmokon.
    Amit akkor soha senki.
    Most tűnékenységében örökkévaló.
    Jól fésült légmozgásokban,
    halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
    és feltörünk a fénynyalábokon.
    A sugarak szikéje léket vág a homályom.
    Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
    a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
    A száraikon felfut a lehellet,
    borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
    Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
    Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
    idebenn, a mellkas arborétumában
    kihajtja sötét virágait a szerelem.
    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.

    Forrás: —

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak

    És mikor újra megcsókoltalak,
    szólni se bírtál… Hangod szenvedő
    állat hangja volt: olvadni akarva
    símultak össze forró tagjaink
    s a szerelemtől szavunk elapadt.
    Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
    szegény kis állatom, mily részegen
    néztél föl rám! Milyen édes beszéd
    volt néma mosolyod, s mily túlvilági
    ez az egész szótlan odaadás!…
    Most is így látlak, te szép, remegő
    angyal és gyermek, virág és arany,
    oly félénken s mégis úgy bizakodva
    bújtál hozzám, mikor égő kezem
    s ajkam simogató hulláma melled
    bimbóiban gyönyörré merevült…

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú

    Mikor vetkezni kezd és karcsú
    teste, mint rózsaszínű ének,
    felszáll a szoknyák hullt habjaiból.

    Mellei bárányfelső remegéssel
    keresnek tenyeret, és combjai kacagva
    a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
    hajladozva e fényes barna nádak.

    Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
    „Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
    szemem tág partjain, és leselkedem,
    mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
    mikor vetkezni kezd és karcsú.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Babits Mihály: Szerelmes vers

    Szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
    homlokod havasa alatt, homlokod havát
    elfeledtető fénylő, fényes nyári szemed szédületét
    szeretem és éneklem e szédülés szeretetét.

    Mélységes érctó, érctükör, fém tükör, mesebeli,
    szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli.
    Szellemek érctava, drága ércek nemes szellemei
    fémlenek villanásaiban — de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

    Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
    csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
    csendesen — hallani nem lehet, talán látni sem:
    az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

  • Illyés Gyula: Szerelem

    Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
    szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
    Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
    rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

    Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
    aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
    nem állanék meg, ha tekintetemtől e
    hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

    Járok habok gyanánt futó finom havon,
    mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
    egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
    két kezemen maradt szerelmed illatát.